Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Kontextusok terrorja
Ebben a rendszerben nehéz volt másképp gondolkodni, tehát gondolkodni egyáltalán. Mert ha kiemeltem a dinamikát, a kalandvágyat, a nyughatatlanságot, éppen ezért tettem: hogy szembeállítsam a statikussággal, az otthonüléssel, a tespedéssel. Akkor azonban a rendszer nem tűrt mást, mint ezt az utóbbi „cselekvéssort”, kérdőre vonni kihallgatást, börtönt, végső esetben a halált magát jelentette – hogyan legyen hát kalandvágyó az az ember, akit bezárnak a szobájába, és még fenyegetik is közben? De láttuk már, hogy akadt, aki mégis gondolkodott, nem is akárhogyan; és fogjuk látni még.
Zseniális, könyvnyi esszéjében, A függönyben Kundera kétféle provincializmust különböztet meg: a nagy és a kis nemzetek provicializmusát. A nagyok provincializmusa az, hogy úgy vélik, elég nagy a maguk kultúrája ahhoz, hogy ne kelljen a másét ismerniük. „A kis nemzetek ellentétes okokból tartózkodóak a nagy kontextus-sal szemben: mélységesen tisztelik a világkultúrát, de idegen dolognak látják, távoli, elérhetetlen mennyboltnak a fejük fölött, eszményi valóságnak, amelyhez nemzeti irodalmuknak kevés köze van. A kis nemzet azt a meggyőződést oltja írójába, hogy csakis az övé. Túlnézni a haza határain, csatlakozni a kollégákhoz a művészetek nemzetek fölötti tartományában – ezt elbizakodottságnak tartják, honfitársaik lenézésének. És minthogy a kis nemzetek gyakran kerülnek olyan helyzetbe, amikor kockán forog a túlélésük, ezt a magatartást nem nehéz erkölcsileg indokolt álláspontnak feltüntetni.” És később: „Az, hogy a nemzet ki akarja sajátítani művészeit, úgy jelenik meg, mint a kis kontextus terrorja, amely egy mű értelmét arra a szerepre korlátozza, amit az a maga országában játszik.”
A kis, illetve a nagy kontextus, mely fogalmakat Kundera olyan fontosnak érez, hogy dőlttel szedeti őket, két külön világ, s az, hogy ez utóbbival csak a kivételek törődnek (a hatalmas nemzetek, akik természetesnek tartják a létüket, és a parányiak, akik folyamatosan veszélyben érzik magukat, egyaránt ignorálják), számomra azt jelenti, a nyughatatlanság nem lehet sem felülről lefelé, a közösségtől az egyén felé áramló jelenség, sem elhatározás kérdése. (Íme, egy újabb mentség azoknak, akiket olyan hevesen bíráltam.) Ha ehhez hozzávesszük, hogy a romániai magyarság nem is nemzet, hanem nemzeti kisebbség, méghozzá 1989 előtt egy diktatúra szorításában (hiszen sokan még ma is mindenféle kihalást vizionálnak!), akkor a kis kontextus még kisebbé, a probléma még súlyosabbá változik.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Az egyöntetűség passzivitása
Dinamika, kalandvágy, nyughatatlanság – ezekből építkezik a szellem, azt hiszem, ezek révén működteti önmagát, és nem felejti el, hogy mire való. Egy diktatúra körülményei között természetesen (és ne feledjük, a Ceaușescu-diktatúra a legkegyetlenebbek egyike volt) merev határ korlátozza a szabadságot, és szorítja be a szellemet egy egyre léghatlanabbul eldugaszolt palackba. A romániai zsarnokság bizonyos szinten egyformán sújtotta a románokat és a magyarokat (egy román éppúgy csak két évente mehetett külföldre, mint egy magyar – bár ez a „kétévente” csupán elvileg volt érvényes, valójában minden a rendszer, a szervek kényétől-kedvétől függött –; egy románnak éppúgy jegyre adták a kenyeret, a tejet, az olajat, a cukrot, a vajat, a lisztet, a tojást, a húst, és éppen annyit kapott személyenként, ha el nem fogyott az orra előtt; a cenzúra minden kiadvány esetében hegyezte a szemét stb.), ám azon a szinten túl már nagyon is büszke volt a románságára, és „idegen elemnek” nevezett mindent és mindenkit, ami és aki „elárulta” a Román Szocialista Köztársaságot, a Román Kommunista Pártot, és elsősorban ezek páratlan vezérét, a Kárpátok géniuszát. A román nép mindigtől fogva itt élt, Erdély történelméhez nem lehetett kérdéseket intézni, sem problematizálni azt. A románság el volt nyomva, de nemzettudatát megőrizhette – a magyarság egyre kevésbé.
Ebből aztán kismillió dolog következett. „Eltűnt a magyarság csodálatos egyöntetűsége” – nyilatkozta Sütő András egy 1989 utáni tévéműsorban. Hát éppen az elnyomás miatt volt egyöntetű, és képzelte magát kompakt tömbnek, melynek azonosak az érdekei. Méghozzá joggal, tegyem hozzá rögtön. Én ugyan 1972-ben születtem, 1986-ban tehát mindössze 14 éves voltam, de máig ható emlékem, milyen arccal mondogattuk egymás között a szüleimmel és a barátainkkal: „ez az utolsó magyar ballagás a Brassaiban”. Körül lehetett volna rajzolni a bánatunkat. Abban az évben vezették be ugyanis az első román kilencediket. Normális társadalomban persze semmi nem következett volna ebből, a zsarnokság céljai azonban nagyon is világosan látszottak: lassan-lassan két osztály lett volna az egyből, aztán három, amíg fokozatosan ki nem szorítják a magyar osztályokat, következésképpen a magyarokat az iskolából, a Brassai Sámuel Ipari Líceum felveszi ki tudja, kinek a nevét, és román iskolává lesz.
Mindez összeesküvés-elméletnek tűnik ma, de hát ma már a szürke utcákra, a kopott trolibuszokra is nehéz visszaemlékezni, s a melegvíz- vagy az áramszolgáltatás hiánya olyan jelenség, amelyet úgy mesélünk gyermekeinknek, mi, az apák, mint valami olyan élményt, melyet megtörténtekor nem volt könnyű megélni, mára viszont már széppé nemesedett, nem beszélve a jegyre adott mindenről. Akkor nem összeesküvés-elmélet volt, hanem egy borzalmas rendszer iszonyú, de kristálytiszta logikája.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Aki úgy kevés, hogy sok
Ez tehát a Székely János-eset. Egy ember, aki a kíméletlenségig és a maga-vágásig tisztán szeretne látni, s aki korán belehal ebbe a vágyába, meg talán abba is, hogy a közösségtől nem kap támaszt. Miért mondom ezt? Azért, mert:
1. az erdélyi magyarság úgy strukturálódott, s részben ma is, amikor már alig beszélhetünk egyes számban, kompakt entitásként róla, úgy strukturálódik, hogy az írók, költők, rendezők – „a szellem emberei” foglalják el a legfontosabb (’89 előtt szimbolikus, ma már valóságos) pozíciókat (az 1989 előtti időszakban Sütő András és Kányádi Sándor, és mindkettejük fölött Szabédi László hordozott szimbolikus tartalmakat és viselt jelképes pozíciót; 1989 után Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója lesz az RMDSZ elnöke, őt Markó Béla követi, aki 2011-ben Kelemen Hunornak adja át a stafétát, és Kelemen szintén író és költő, három kötete van. Az erdélyi magyarság konzervatívabb része nem a politikusokat támadja zúzós vehemenciával, akik valós hatalommal rendelkeznek, és tényleg sok minden múlik rajtuk, hanem két rendezőt: Tompa Gábort, a Kolozsvári Állami Magyar Színház, és Bocsárdi Lászlót, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatóját.);
2. mert Székely János azzal a Sütő Andrással él egy városban, aki hosszú ideig egybeforr az erdélyi magyarság sorsával és ábrándjaival (szimbolikus jelentése van annak, hogy nem a fogcsikorgatva-tisztánlátót, hanem a metaforikusan-küszködőt választja az erdélyi magyarság. Ez a választás persze nem „megbeszélt”, „egyeztetett” dolog – annál mélyebben árulkodik a közösség lélektanáról.); olyan drámákat ír, melyek általában nem egy ember, hanem egy közösség problémáival foglalkoznak: a Caligula helytartójában Petronius és Barakiás azon vitázik, be lehet-e vinni Caligula szobrát a zsidó templomba; a Hugenották (Protestánsok) egy protestáns–jezsuita konfliktust ír meg; a Vak Béla király hatalom és erkölcs összeférhetetlenségét feszegeti; a Mórokat már szemügyre vettük közelebbről (“Tulajdonképpen az Irgalmas hazugság az egyetlen mű, amely a kollektivitás szupremativitását nem a kollektív észjárás szempontjából mutatja be, mi több, egészen másról beszél...” – írja Láng Zsolt Székely János Összes drámáiról megjelent recenziójában – A botrány korszerűsége. ÉS, 1998. aug. 27.) – azt hiszem tehát, joggal ismétlem meg, hogy Székely darabjait (az Irgalmas hazugság kivételével) egy közösség végzete-sorsa-önámítása-megmaradása érdekli.
Vágyik a közösségre, a közösség azonban nem fogadja be. Egy „értelmiségi klub” kedvence marad (máig emlékszem Mózes Attila dévaj kegyetlenségére, aki azt mondta egyszer a Helikon szerkesztőségében, ha Sütővel találkozik, soha nem mulasztja el megjegyezni, „ne haragudj, András, mikor nagy marosvásárhelyi íróról hallok, én mindig Székely Jánosra gondolok”), ennél azonban máig sem több.
