Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Exkurzus a Mórokról
A Mórok cselekménye két síkon zajlik: az első a XV. és a XVI. század fordulóján, amikor a spanyolok ígérgetésekkel és fű alatti aljasságokkal megtörték a mórok ellenállását, a másik 1956 októberében és 1959 áprilisában, amikor a romániai hatalom ugyanezt cselekedte a magyarokkal – ebbe roskad bele Kibédi László, aki, mint Husszein, a legvégsőkig vállalja a kompromisszumokat, aztán ráébred, hogy: „A hatalommal kötött alku a kisebbség számára mindig egyoldalú és veszteséges. Neki azt is be kell tartania, amit nem akar; a hatalomnak csak azt, ami neki tetszik.” Ő szökni fog, én lebeszéltem volna. / Mért tettem ezt? Egész kis röneszansszal /
Kecsegtettem, pedig hogy mennyire / Nincs már jövőnk, legjobban én tudom. / Úgy belém rágta magát a hazugság, / Hogy nem tudok már igazat beszélni? / Van bűn nagyobb, mint tanítványainkat / Átejteni? Én nagy bűnös vagyok.” – mondja László utolsó jelenetében-monológjában, egyik tanítványa látogatása után, a sejthető öngyilkosság előtt. „Nem a biztos tudásról beszélek, hanem a hitről. Vagy hiszünk valamiben, vagy nem hiszünk benne. A hit is, a hitetlenség is éppen olyasmi, amiről nem tehetünk. Hogyan vonható mégis kérdőre hitéért az ember; mért kényszerül mégis lépten-nyomon arra, hogy elfojtva valódi meggyőződését, ilyen vagy olyan hitet mímeljen? S ha puszta élete végett kénytelen vállalni ezt: mért pusztul bele mégis? Mi az értelme ennek? Igazi témám tehát az a mechanizmus, amely az emberi hitvallást szinte automatikusan manipulálja a történelemben; az a mód, ahogy a történelmi ember kényszerűen (de tudatosan) feladja, 'átírja', meghamisítja tulajdon meggyőződését.
Szóval az álhit a témám. A történelemben működő álhit.
Munkám külső formája és írói koncepciója lehet szokványos, maga a probléma azonban, amiért megírtam, nagyon is korszerű, sőt időszerű. Legalábbis én így gondolom.” – írja Székely János a Mentségben, és erre kellett volna vigyázó szemét vetnie minden erdélyi értelmiséginek. Mert a Szabédi László sorsával kifejezhető probléma éppen ez: meddig hihetünk valamiben, mikor és mitől térünk magunkhoz, és hogyan vonjuk le addigi életünk konzekvenciáját? Szabédi sokáig próbált hinni az állami ígéretekben, s abban, hogy a többség betartja őket, míg végül meghasonlott és a vonat elé vetette magát. Az erdélyi (vagy Erdélyből származó, Erdéllyel foglalkozó) értelmiség nagy része azon töprenkedett, vajon tényleg úgy élt-e Szabédi (holott már az azonosság is problematikus: „A szövegben előforduló versidézeteket Szabédi László műveiből válogattam, ennek ellenére munkámban nem Szabédi, hanem Kibédi László jelenik meg. Gondolati fogantatású, fiktív figurámban valóságos személyt gyanítani súlyos tévedés volna. A két sors tagadhatatlanul sok mindenben analóg; amikor egyikre gondoltam, kétségkívül gondoltam a másikra is, de én a tragikus végű, tisztelt és szeretett költő magánéletéről soha semmit sem tudtam, Kibédiék reakcióit egytől egyig saját tapasztalatomból merítettem – így hát semmilyen azonosítást nem vállalok.” – pontosít Székely János a Jegyzetben, de hát teljesen hiábavalóan. Írások születnek arról, hogyan szól ez a dráma Szabédiről, a Mórok (és ezért használtam fentebb a ’hiábavalóan’ szót) mégsem válik az erdélyi magyar köztér vallomásos irodalmának elindítójává. Az 1989 júniusában (!) írt „történelmi esszét” Tompa Gábor 1991-ben megrendezi, Csíky András, a kolozsvári színház egyik legjobb színésze mindent megmutat, amit Kibédiről meg lehet, a közösség azonban úgy elhúz a darab mellett, hogy vissza se néz.
Székely János pedig 1992-ben meghal.
Focizik a remény - Bódis Kriszta könyvéről
Bizonyos gyanakvással, bizonyos elragadtatással — mondja egy Vas István-bírálat címe, és mi tagadás, én is így veszek kézbe minden olyan könyvet, mely "trendi" témáról szól. Gyanakvással, mert a téma a leginkább tárgyilagosságra törekvő olvasót is el tudja bűvölni, el tudja hitetni vele, hogy "ez aztán!", és elragadtatással, vagy inkább kíváncsisággal, mert mégis örülök, hiszen legalábbis az irodalomban mindig öröm, ha valami, ami víz alatt volt, hirtelen felbukkan.
Ezzel az ellentmondásos érzéssel vásároltattam meg Bódis Kriszta ifjúsági regényét is. Tetszett az ötlet, hogy Párizs nem az a Párizs, bár a valóság már nem tetszik annyira, holott a könyv tetszett mégis. De hát Raszkolnyikovot sem kötelező szeretnünk, viszont nem tagadhatjuk, hogy nagyon meg van írva, noha a való életben inkább elkerülnénk, nem szólva Ivan Karamazovról...
Ha megpróbálok kievickélni önnön kételyeimből, azt kell mondanom, Bódis Kriszta jó könyvet írt. A kirekesztettek sorsának, gondolom, nem az a mélye ez, mely elviselhetetlen, megemészthetetlen lenne egy kirekesztetlen kamasz számára, aki netezik és facebookozik, és korántsem olyan tájékozatlan, mint a szülei netán hinnék; a történetben megfelelő arányú didaxis lapul, mely azonban soha nem szájbarágó vagy tudálékos; Carlo nem úgy pozitív, hogy teljesen Árgirus királyfi lenne, csupán egy környezetével és önmagával küszködő gyermek; egyes alakok (Jenő, a pap, a rendőr) olyanok, akár egy síkidom, de hát egy ifjúsági regénytől nem várjuk el, hogy annyira összetett legyen, nem beszélve arról, hogy a nagy epikában is szükség van síkidomokra. A történet kellően fordulatos: kényszerlopás—büntetés—kétségbeesés—focicsapat, melynek révén ki lehet majd fizetni a büntetést. Fiú—lány barátság (Natasával), bimbózó szerelem (Jázminnal) szintén adatik az oldalakon, s mi kell ennél több?! Még a halál szomorúsága is itt van Natasa kapcsán, szépen, egy mondatban: "Carlo akkor beszélt vele utoljára" (196.)
A fejezetek nem túl rövidek, de nem is hosszúak, mindig valami izgalommal zárulnak, és a jó arányérzék a szép gyerekkönyvek elengedhetetlen feltétele. És ha egy-egy kamasz elgondolkodik egyrészt arról, mennyi közhely van a fejünkben, másrészt arról, milyen nehéz kivernünk őket onnan, már megérte megírni a Carlo Párizsbant.
Lubickolunk az aligsávban - az erdélyi normalitásról
"Szoktam olvasni a szövegeidet" - mondja egy egykori tanítványom a trolin, már ahol az ilyen jóleső bejelentéseket tenni szokták. "Legutóbb a Charlie-st, folytatja. De nem hiszem, hogy sokan értik."
Nem szellemi színvonalról beszél, hanem egy társadalom világnézetéről, melyet az elmaradott, kapkodó nevelés határoz meg. Sokan tartják magukat kereszténynek, mégis habozás nélkül elfogadják a gyilkosságot, méghozzá a jóízlés nevében. Mint ahogy sokan képezik az alkoholistát (gondoljunk csak az erdélyi falvakban szokásos pálinkakínálásra), mégis habozás nélkül kirekesztik, ha sikerrel járnak. Az erdmagy alkoholisták különféle elvonókban válnak élőhalottakká, s olyanok nézik le őket, akiknek "köszönhetően" ha akarnának, se tudnának megszabadulni a függőségüktől.
Egy mélymacsó világnézet eredménye ez, mely mindig tudja, "hol a határ", és tudja azt is, hogy azt mindenkinek tudnia kellene, legyen szó bár karikatúrákról vagy alkoholról. Egy ember (tudjuk, minek a szinonimája ez a szó vidékünkön) meg tudja állni, egy ember erős és egészséges. Úgy él Erdélyünk a csíknyi normalitás aligsávjában, mint a pinty.
Azaz egy tudálékos, türelmetlen, humortalan világnézetben, ahol a dölyf parancsa előbbre való bármi másnál.