Arany majonéz - Buzánszkyról és a magyar hagyományról
Meghalt Buzánszky Jenő, az Aranycsapat utolsó tagja, aki még életben volt.
Eszembe jut Traian Ungureanu, a nagyszerű román sportújságíró kisesszéje, az Ora exactă în paradis (A pontos idő a Paradicsomban), melyben zseninek nevezi Puskást, majdnem-zseninek Hidegkutit és Kocsist, félistenek csoportjának a Czibor–Budai–Bozsik hármast, és „teljes mértékben halandóknak és teljes mértékben halhatatlanoknak” Lórántot, Buzánszkyt, Zakariást és Lantost, „már csak azért is, mert megvolt bennük az őrült bátorság, hogy ők legyenek az első védelem, amely támad.” És ott volt még Grosics, „az első kapus, aki felvette a munkaköri leírásába az utolsó hátvéd posztját”).
Eszembe jut Esterházy Péter, aki A szabadság nehéz mámorában elmeséli: „megadta az Ég, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt lakik a szomszédunkban, és ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, akkor ő mondjuk lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem.” Itt tehát különbözik a leosztás, a lényeg azonban nem ez, hanem az a más, ami hozzátartozott az Aranycsapat lényéhez.
Eszembe jut, mennyire meglepődtem, valahányszor Grosicsot hallottam, milyen értelmes ez az ember!, és nem is azért, hogy egy focista, hanem egyáltalán, hogy valaki nemcsak a maga mítoszán élősködik, hanem még gondolkodik is.
Eszembe jut a Miért vesztettünk? című L. Réti Anna-kötet, melyet tanítani kellene minden „Hogyan legyünk magyarok”-kurzuson, és amely arról szól, hogy pusztulunk-veszünk, nemcsak úgy általában, olyan apró dolgokban, mint az élet, hanem még olyan jelentősekben is, mint a foci, és ebben a vesztésben az Arancsapat berni döntője a pokol kéngőzös feneke.
Eszembe jut, hogy az Aranycsapatot mennyire magyar módon használtuk, a hagyományőrzés legkétségbeejtőbb normái szerint. Minden játékos mítoszát őriztük, Hofi zseniális produkciót rögtönzött abból, hogyan fociznak, Grosics gyakori vendége volt a tévéstúdióknak, Puskásról film készült és stadiont neveztek el – ennél szebben nem lehetett volna. Illetve lehetett volna: ha lesz egy olyan magyar foci, mely méltó utóda ezeknek a bölényeknek. Ám azt a mást, melyet Esterházy kiemel, azt a Paradicsomot, melyről Ungureanu ír, egyik későbbi válogatott sem tudta létrehozni, megteremteni. Nagy focisták voltak (Albert Flórián, Varga Zoltán, Bene, Détári, Esterházy Márton stb.), nagy csapat nem lett. Valami hiányzott (és egyelőre hiányzik) ahhoz, hogy összeálljon, mint a majonéz.
Esterházy írja ugyanebben az egészen kivételes, Puskás, Gödel, passz című esszében: „Jól egyedül nem lehet futballozni.” Vagyis aki jól futballozott, az azt remélte, jó csapattal focizik, míg aztán ki nem derült, nincs olyan körülötte.
A magyar szellemiség megőrizte a hagyományt, szobrot állított a legnagyobbaknak, az élőket azonban nem tudta lehetőséghez juttatni.
És most Buzánszky Jenő is meghalt.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Exkurzus Székely Jánosról
Markó Béla mondja valahol, hogy Székely János rendkívül merev volt, ápolt, elegáns, pontos, konzervatív – váratlanul mégis meglepte az embert, például azzal, hogy bejelentette, a költészet halott. Ezt híres 1973-as, előadásként elhangzott esszéjében cselekedte, melyben kifejtette, a költészet elvesztette funkcióját, nem azért születik már, amiért évezredekig, ha van vers, az csak egy halott forma kitöltése, megjelenési formája – költészet nincs, ahogy nincs népballada, bár a néprajzosok találnak még egyet-kettőt ilyen-olyan eldugott vidékeken, bontotta ki még jobban gondolatát Kántor Lajosnak írt válaszában, aki természetesen zokon vette, hogy valaki ilyeneket állít.
Az igényről beszélek, meg arról, hogy akad, aki kényes arra, hogy igényes legyen magával szemben. Székely János bevallotta: élete egyik szakaszában olyan verseket írt, amilyeneket a hatalom kért tőle, csak hogy kiszabadítsa az édesapját a börtönből. Az őszinteséget a szellemi higiénia alapvető gesztusának tartotta.
Minden műfajban nagyot alkotott, de a mi szempontunkból most a Mórok és A valódi világ című világmagyarázó könyve az igazán fontos, melynél pesszimistább mű nem sok van. Ebben a két opusban ment talán a legmesszebbre azon az úton, melyen konokul haladt: az illúziótlan gondolkodás útján, ahogy A valódi világ első fejezetének címe mondja.
Nem hitt már semmiben, csak az illúziótlan gondolkodásban – és nem is állította, hogy bármi másban hinne. 1973 után verset nem írt, 1989 utáni nyilatkozatai élesen borúlátók, de hát azelőtt sem az optimizmus sugárzott a szövegeiből.
1929-ben született, két évvel volt fiatalabb Sütőnél, Bajor Andornál, Fodor Sándornál, egyidős Kányádi Sándorral – az emblematikus apák nemzedékéből való, aki mégsem hasonlított azokra, akikkel akár ugyanúgy megformálhatta volna a történelem. Az életéből számomra az a következtetés adódik, a valóság minden nyomatéka mellett az is számít, ki kerül az úthengere alá.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 9.
Jómagam semmit nem tapasztaltam az „érték- és tudatzavarból”, csupán utólag. Az a lista, melyet a fejemben hordtam 1989 előtt, alig módosult, vagy inkább furcsán: akiket apáink tehetségesnek tartottak, azok tehetségesek is voltak, bár mindig akadtak olyan írók, költők és képzőművészek, akiket amolyan elnéző mosollyal emlegettek – nem a közösségért írnak vagy festenek, de azért… ők is emberek. Emlékszem például, milyen megbocsátó félszájjal mondta egyik mesterünk a Brassaiban, hogy ő Lászlóffy Aladár szomszédja, aki nem olyan nagy költő… Nem volt egy olyan közösségileg szavalható verse, mint mondjuk a Fekete-piros, ezért került a mester értékrendjének aljára. Ez az értékrend, a közösségért írókkal a csúcsán, az apák fejében többnyire ma is változatlan és megváltoztathatatlan.
Idézett tanulmányában Láng Gusztáv egy gondolatmenetet követően jut el a kettős cenzúra perverzitásáról szóló passzusig – kénytelen vagyok hosszabban idézni: „E kifogások oly nyilvánvalóan a szövegfelszínen megrekedő olvasat termékei (…), s oly nyilvánvaló ideológiai elfogultság sugallja őket (…), hogy nem is vitáznék velük, ha a kompromittálni szándékolt drámát nem érezném az erdélyi dráma fontos fordulatának. Ama radikális gondolkodásmód irányába, mely a tárgyilagos ítélkezést akarja a közösségi előítéletek helyére állítani. Eközben persze érzékenységeket sért és tabukat tagad meg, a józan ész azonban azt diktálja, hogy mielőtt elmarasztalnánk a drámát kegyeletsértés vétkében, előbb vizsgáljuk meg: jogosak-e az érzékenységek, s van-e még értelmük a tegnapi tabuknak?”
Nos, „a radikális gondolkodásmód irányába” azóta sem sok lépést tettek. A Mórok 1990 júniusában jelent meg a Látóban, Székely János (egy apa, aki annyira radikális akart lenni, hogy illúziótlan lett) 1992-ben meghalt (talán nem véletlenül – úgy értem, eszmeileg sem véletlenül), és maradtak a kivételek, akik közül azonban egyik sem olyan radikális, mint ő.