Szellemi merénylet
Napok óta hüledezem. A párizsi merényletet követő reakciókat olvasom, és többségüket nem értem. Az egyik legszívemből-szólóbb cikk a Papp Attila Zsolté, és örülök, hogy ilyeneket is olvashattam. Meg olyant is, mint a Gyöngyösi Csilla írása, mely az európai és az iszlám kultúra közötti különbségeket veszi számba és magyarázza, és például azzal, hogy a kétfajta humor és humorérzék eltérésére hívja fel a figyelmet, nagyon elgondolkodtatott.
Az általam olvasott kommentek azonban mégiscsak európai szerzőktől származnak, akik 1. mintha megbocsátanák a gyilkosságokat; 2. mintha nem értenék, mi a szólásszabadság; 3. mintha nem értenék, mi a művészet.
1. Ha piszkálod, odacsap; nem illik más vallásával gúnyolódni; láttad azokat a szennylapokat — ilyesmiket olvasok, és a kimondott-kimondatlan következtetés az, hogy "végül is érthető, ha ezt tették". Nos, minden keresztény és -tyén valómmal szeretném leszögezni: a gyilkosság megbocsáthatatlan, és nincs rá mentség, és csak azon lepődöm meg, hogy a hozzászólók, akik esetenként hajdekeresztények, nem találják borzalmasnak, hogy elfogadják. A hatodik parancsolat nem azt mondja, hogy ne öld meg a kedves, rokonszenves, szép stb. embereket, hanem azt: ne ölj.
2. Régóta tudom: sokaknak nem azért kellett a szabadság, hogy megszólalhassanak; sokaknak egyáltalán nem is kellett. Mégis újra és újra megdöbbent, mennyire nem kellett. Ceaușescu még egészen vígan élhetne, hiszen számos embernek semmit nem jelent, hogy bármikor leírhat, elmondhat, kiüvölthet bármit.
Az is meglep, hogy az illik—nem illik tengelyen tárgyalnak egy ilyen súlyú ügyet. Nem illik nyilvánosan böfögni, szellenteni, köpni, orrunkat az utca kövére fújni, mégsem jutna eszünkbe bárkit meggyilkolni ezek miatt az illetlenségek miatt. És ismét mondom: a hatodik parancsolatot nem a Charlie Hebdo fogalmazta meg.
A legnevetségesebb viszont az, amikor olyan emberek válnak kristálypohárrá a karikatúrák miatt, akik lazán zsidóznak-románoznak-cigányoznak-amerikaiaznak és mindeneznek. Csak el ne törjenek, jaj!
3. Az illik—nem illik azonban leginkább író mivoltomban szomorít el, és rendkívül elkeserít, hogy még művésztársaim egyike-másika is határokról fuvolázik. Határ a művészetben?! Határ a humorban?! De hát kedveseim, olvassátok el Jonathan Swift Szerény javaslat című pamfletjét, és meglátjátok, mivel viccelődött ez a lehetetlen barom. "A vicc az, amin mindenki nevet" — olvasom az egyik kommentfellegben, csakhogy egyrészt nem mindenkinek van humora, másrészt Caragialét is meg akarták kövezni a vígjátékai miatt, és a Molière-t vegzáló egyházról Bulgakov is írt. Ezt az ósdi felfogást nem is tudom másnak a számlájára írni, mint a mi ibolyaszemű pedagógiánkéra, tisztelet a kivételnek. Ahol szép csak az, ami problémátlan, ott mit is lehetne várni?!
Duchamp vécékagylója, Manet Olympiája, Pasolini Salòja — határok, kedves döbbent barátaim. Mert a művészet nem szalvéta és nyakkendők és halcsont, hanem szabadság, kaland, a rémült öröm, hogy nem tudod, mit fogsz találni; ha tudod, már nem is művészet, már nem is semmi. Mi lenne, ha megvonnánk egy karikaturista jogát a rossz karikatúrákhoz? Vagy ha minden rossz karikatúra szerzőjét meggyilkolnánk? Hamar a végére járnánk a műfajnak, annyi szent.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 8.
Gondolom, hogy az Éneklő Borz a játékosság erejében bízott, és tanúsíthatom, hogy volt ereje, meg hát akárki olvassa is el a szövegeket, láthatja, mennyire nem erőltet egymásra ez a néhány ember semmit, mennyire nem egy ideológia parancsára alkotnak. Az is igaz viszont, hogy ma már nincs Éneklő Borz, és ami nagyobb baj – hiszen erről beszélek! –: az erdélyi közgondolkodás, legalábbis apai perspektívából, ugyanúgy néz ki, mint azelőtt. Az a nemzedék a mai napig meg van győződve róla, hogy az erdélyi magyarság egy tömb, vagy egy tömbnek kellene lennie, hogy Magyarország Erdély felettes énje, hogy Trianon helyrehozandó, a művészetnek pedig az a legfőbb feladata, hogy a közösséget visszaállítsa jogaiba. Apáink a szolgáltató művészet borzalmas gondolatát hirdetik, és sajnálatosan ritka az olyan kivétel, mint Nemes Levente sepsiszentgyörgyi színművész, aki egy tévéinterjúban azt mondta hetvenöt évének összes tapasztalatával, hogy „ha bemész a mészárszékbe, tudod, hogy húst fogsz kapni, a tejesnél meg tejet. Ha a színházba bemész, nem tudhatod, mit fogsz kapni.” – vagyis a kíváncsiság és a kreativitás jogát próbálta védelmezni.
Ez tehát az egyik Láng – amelyiknek hatására ébredezni kezdtem. A másikat Láng Gusztávnak hívják, és ő meg ezt írja Az abszolútum joga és értelme című írásában, melyben a Mórokat védi Robotos Imrével szemben: „A romániai magyarság egész kollektív énképe s vele irodalma is sok tekintetben mítoszokra és illúziókra épült – egyszerűen azért, mert csak ezek a mítoszok és illúziók védhették meg e közösséget a teljes reményvesztéstől, annak cselekvésbénító mérgétől. A romániai magyar irodalmat épp ezért kettős – külső és belső – cenzúra fojtogatta. Egyik a hatalom tilalmait képviselte (az éber hivatal és az íróba beültetett félelem által), a másik közönségének reményigényeit (a népszerűség ígérete és az író kételyeinek elnémítása révén.) A történelem keserű fintora, hogy a kétféle, egymással ellentétes érdekű cenzúra igen gyakran egyforma utasításokat adott, ami persze csak növelte az érték- és tudatzavart.”
Itt, ennél a gondolatmenetnél mindenképpen meg kell állni. Egyrészt azért, mert itt látszik apáink (valós, egyáltalán nem vélt) mentsége. Egyik oldalon a ceaușescui diktatúra, mely csöppet sem volt kommunista, ellenben nagyon is nacionalista volt, a másikon egy védekező, egyre mélyebben a reménytelenségbe lökött kisebbség, mely abba kapaszkodik, amibe tud. Az állami nyomás együvé préseli minden tagját, s ennek következtében kialakul az a látszat, hogy ezek ugyanazt gondolják. Olyan látszat ez, amelyen nincs idő és lehetőség gondolkodni, szembenézni vele, megforgatni – inkább örülnek neki és hisznek benne.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 7.
Egy olyan nemzedék volt az apáinké, amely ha nem is egyenlőségjelet, „összefüggésjelet” tett tehetség és tartás közé, és akár Petőfiről, akár Adyról, akár Reményikről, akár Szabédiról volt szó, mindig hallatott az erkölcs dallama is, s ez a dallam aztán tovább zengett Sütő és Kányádi esetében is. Valahogy úgy értettem, az erkölcs fontos; fontos a bátorság, a karakánság, a vívódás vállalása. Későn jöttem rá, hogy nem úgy értették.
Két Lángot szeretnék idézni, méghozzá abban a sorrendben, amelyben eljutottak hozzám gondolataik.
Az első Láng Zsolt, aki az Éneklő Borz rendkívül fontos nemzedékén belül is különleges fontosságra tett szert a hagyományalapítás szempontjából. Magát ezt a fogalmat is tőle vettem, azóta idézem egyre: „A hagyománynak mindig szava volt az irodalomban, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a hagyomány nem adott, készen kapott, kátéba szedett dolog, hanem azt teremtik, vagy ahogy Szilasi László mondja: alapítják.”
Az írásnál, amelyben ez a mondat elhangzik, alig ismerek számomra fontosabbat abból az időszakból. A címe: A SÜTŐ, és az Éneklő Borz legendás, a marosvásárhelyi állatkert majomházában felolvasott „számában” hangzott el, noha én sajnos csak a nyomtatott változatot láttam a Kalligramban, később pedig a Hányan mentek Piripócsra? című kötetben.
És mert ez, mármint az új hagyomány alapításának igyekvése, szintoly bolsevik (többes szám uralta) törekvés lehet, mint az, amelytől a hagyomány elvakult tiszteletét örököltük, hozzáteszi: „Amikor a nyári Borz-táborban megszületett A sütő című Borz-szám ötlete, akkor pontosan erre volt bennünk igény. Jelentéskioltásra. Amiben nincs törekvés ellenideológiára, sem ellenhagyományra, sem ellenirodalomra.
Nem antiideológia, hanem anideológia, nem antipolitika, hanem apolitika, nem antisütő, hanem A SÜTŐ.”