Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 6.
Ha magyarázatot keresek erre a nagyapák és apák közötti alapvető különbségre, mely leginkább a nagyvonalúság–kisszerűség dichotómiával írható le, a legkézenfekvőbb magyarázat talán a kommunizmus, hiszen tényleg nem mindegy, hogy valaki egy iszonyú történelmi igazságtalanság után kénytelen élni a szülőföldjén, s azokra hallgatnia, akiket addig a jobbágyainak tartott vagy egy jelentéktelen nemzetiség tagjainak őhozzá, a birodalom egyik alapvető nemzetének fiához képest, ám minden borzalom ellenére mégsem egy olyan diktatúrában, amely egyre kevésbé kommunista (ha valaha is az volt), és egyre inkább nacionalista. Az egyre erősbödő elnyomás alatt a kisebbség összezár, kétely nélkül elfogadja elitjét, s az elit nem cinikus, de nem is szabad: híven szolgálja (és kiszolgálja) a nemzetiséget, melyből vétetett, politikai értelemben bátran, esetenként vakmerően, művészi értelemben azonban inkább jólnevelten alkot, az érthetetlenséget a pártállami cenzúrához hasonlóan elveti, hiszen mindennek helytállásról, magyarságról, szabadságról (paradox módon éppen a szabadság vágya hatott a szabadság ellen), hősiességről, kitartásról és egyéb ilyenekről kell szólnia.
Bontsuk ki a zárójelet! Természetesen úgy értettem, hogy a társadalmi szabadság vágya hatott a művészi szabadság ellenében, s ez minden látszat dacára mindig így történik. A Nabucco rabszolgakórusa azért csodálatos, mert Verdiben éppúgy lobogott a Habsburgok alóli felszabadulás indulata, mint a korban s az olasz népben, mint ahogy Petőfi Egy gondolat bánt engemetje is ezért, no meg a tehetség lemérhetetlen ereje miatt; de éppen a Nemzeti dal bizonyítja, mennyire korhoz kötött tud lenni egy erkölcsi értelemben kétségkívül felemelő kötelesség. A művészetet nem erkölccsel mérik, mindenesetre nem avval, amellyel a forradalmakat.
Ez is az apák nagy előítélete és szerintem tévedése volt: tehetség és tartás összekapcsolása. „Egy Petőfi vagy egy Mozart nem lehet egy szarházi” – jelentette ki egy Marosvásárhelyről származó zenész Salzburg közepén. Amikor Sosztakoviccsal próbáltam érvelni, aki olykor kénytelen volt Sztálin elvárásai és saját tehetsége között lavírozni, mentségeket keresett a zeneszerzőnek. Nekem nincs szükségem mentségekre, mert egy pillanatig sem gondolom, hogy a tehetség megmagyarázható és ekképpen beilleszthető lenne (Caravaggiótól és Villontól Verlaine-en át Szabó Lőrincig és Illyésig hosszú az a lista, amely a vitathatatlan tehetségek, de vitatható példaképek nevét tartalmazza), ám ha ennyire sarkos kijelentéseket teszünk („nem lehet”), akkor mást várnék, mint maszatolást. Ennek viszont, úgy látszik, nagy hagyománya van minálunk.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 5.
Ezt a másik embert Bánffy Miklósnak hívják, és a bonchidai kastély ura. Grófi nagybirtokai azonban grófi nagyvonalúsággal is járnak: 1912 és 1917 között ő a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, és díszletet tervez Bartók A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára című műveihez. Azt a zeneszerzőt tehát, akinek a kapcsán sok mai apa fanyalog, és Kodállyal szemben „magyartalannak” érzi, egy huszadik század eleji erdélyi magyar gróf támogatja, méghozzá akkor, amikor Bartókról még rosszat mondani sem lenne muszáj, jót pedig semmiképpen.
Kettőjük között hosszú esztendők és szinte beláthatatlan szociális szakadék: Bánffy 1873-ban született gróf, az erdélyi Versailles-nak nevezett Bonchida grófja, Makkai 1890-es, egy nagyenyedi professzor fia. Ami összefűzi őket, az az, hogy a monarchiában születtek, mindkettőjük életét meghatározta Trianon, és a trauma után mindketten a tevékeny transzszilvanizmus szellemében éltek, cselekedtek és alkottak. Nem tudom, e három közül melyik határozza meg káprázatos intelligenciájukat és nyitottságukat, azon kívül természetesen, hogy ők éppen ők voltak, azok, akik, minden hagyomány és akár sorsfordító esemény mellett azok az egyéniségek, akik, mint minden egyéniség, végső soron megmagyarázhatatlanok. Nem tudom, az viszont kétségtelen, hogy az egyik avatott esszében védte meg a botrányos költőt, a másik kiharcolta az érthetetlen zeneszerző műveinek bemutatását. Egyik sem volt „akárki”, ezt a pocíziót mégsem arra használta egyik sem, hogy a merevségét meglobogtassa.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 4.
Ady Endre neve különben is érdekes, és éppen annak az igazi transzszilvanizmusnak a fényében, melyre a korcs utódok hivatkoznak. Ugyanis ez a talán legprovokatívabb magyar költő volt az, akit Makkai Sándor református püspök 1927-ben írt Magyar fa sorsa. A vádlott Ady költészete című esszéjében megvédett a legporbafingóbb vádaktól, amelyek csak felhozhatók egy alkotó ember ellen. „...gőgös nemzetköziség és hazafiatlanság, satnya érzékiség és erkölcstelenség, nagyképű homályosság és érthetetlenség, beteg tagadása minden pozitív szellemerkölcsi értéknek, a romlás és halál dicsőítése, az ideiglenes bűnbánat komolytalansága, a vallásosság affektálása”, vagyis már Ady feje fölül is a kozmopolitizmus, a dekadencia és a hitetlenség vádját kellett elhárítani. Az ostobaság örök és egyetemes dinamizmusánál azonban ezúttal jobban érdekel az, ami akkoriban még megvolt, a mai időkből viszont mélységesen hiányzik: hogy egy olyan közszereplő, aki pozíciójánál fogva a legfontosabb szerepek egyikét tölti be (1926-ban az Erdélyi Református Egyház püspökévé választják, egy nagy traumát elszenvedett közösség egyik fejévé), aki érezhetné úgy, mint a maiak nagy része, hogy a kozmopolita, dekadens és hitetlen költők tönkreteszik a közösséget; érezhetné reflexből így, ahelyett, hogy a gondolkodás fárasztó műveletét elvégezné; ő mégis elvégzi, méghozzá nemcsak tisztességesen, hanem alaposan és módszeresen is, már-már mulatságos akríbiával: Ady verseit csoportokba sorolja, és hat fejezetben sorra „felmenti” őt a vádak alól. Komolyan veszi tehát a felkérést (egy református diákszövetség tagjai részéről érkezett), komolyan veszi a „tárgyalás” menetét, s ragyogó „ügyvédi” munkája végeztével „kliense” „szabadon távozhat”.
Példájával szemben talán felhozható, hogy „igen ám, de őt felkérték”, bár azt gondolom, a legjobb felkérések azt találják meg, aki amúgy is válaszolna rájuk, s hogy Makkai egész munkássága azt igazolja, nem véletlenül kérték meg éppen őt, jusson eszünkbe akár a Hősiesség című, humorban pácolt esszé a kisebbségről, akár a Harc a szobor ellen című szép gondolatfutam arról, mennyire ki kellene szabadítani Széchenyit a rá rakódott s őt teljesen elborító „tisztelet” alól; nos, bár ez mind igaz, ha valaki azt hozná fel, amit említettem, kénytelen lennék egy másik példára hivatkozni.