Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 3.
Mielőtt a gyónást illető csalódás ecsetelésébe belefognék (mert számomra ez csak részben politikai vagy közéleti probléma, és jóval fontosabb az a része, amely a belső életre vonatkozik), hadd fejtsek ki még valamit. Hadd mondjam el, hogy kulturálisan is csalódtam az apákban – a Kiáltvány„rohadtul művelt” szintagmájának keserűsége erre vonatkozik. Egy olyan ideológia, mint az utótranszszilvanizmus, természetesen irodalmi és színpadi művekre támaszkodott. Egyebet sem hallottunk, mint Reményiket, Tompa Lászlót, Áprilyt, Dsidát, József Attilát, Madáchot, Aranyt, Katonát, Kóst, Tamásit, Adyt, Sütőt, Kányádit. Egy ilyen közegben, melyben ráadásul csillogó szemmel idéznek olyasmiket, mint hogy „Nincsen apám, se anyám…” vagy „Elvadult tájon gázolok”, vagy akár Nagelschmidt replikáját, az emberben óhatatlanul az képződik meg (én mindenesetre beleestem ebbe a csapdába, azóta sem másztam ki belőle), hogy az „apái” nemcsak művelt, hanem (ami jóval fontosabb) empatikus férfiak, akik bár életkori okok miatt nem lázadhatnak, legalább megértik vagy próbálják megérteni a lázadót, főleg, ha már egy olyan Pantheont idéznek, amelynek nem egy tagja közbotrány volt a korban.
Nos, ez sem így van. Az apák többsége nyilatkozatokban kelt ki Tompa Gábor kolozsvári és Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi színháza ellen, és húsz évvel a forradalom után, 2012-ben elüldözte a szatmárnémeti színház éléről Keresztes Attilát; mindhárom rendező egy másfajta színházat javasolt, mint az 1989 előtti: olyant, amely nem azonosul problémátlanul a közösséggel (miközben, kell-e mondanom, a közösség sem problémátlan már). Ami a költészetet illeti, az erdélyi apák nemzedéke strigulázó társasággá változott: ceruzával a kezében olvassa a kortárs verseket, aláhúzza azokat a kifejezéseket, melyek sértik az ízlését, és semmi módon nem érti meg, hogy a régiek a Héja-nász az avaron vagy Az én menyasszonyom olvastán háborogtak, s hogy a „hiába, nem egy Ady Endre!” sóhajnak álcázott átok teljesen értelmetlen: akkor Ady Endre sem az az Ady Endre volt, akit mi örököltünk.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 2.
2014. május 26. és 31. között az E(urópai) P(rotestáns) M(agyar) Sz(abadegyetem) megtartotta szokásos évi akadémiai napjait Berekfürdőn. A konferencia címe Nemzedékváltások volt, a programban katolikus paptól pszichológusig és irodalomtörténésztől történészig sokan szerepeltek.
Nem szoktam megírni az előadásaimat – félek a túlzott kiszámítottságtól, a spontaneitás teljes hiányától, attól, hogy nem marad rés, és a pillanatnyi hangulat s a konferencia korábbi tapasztalatai nem tudnak beszivárogni. Nekem pénteken, a rendezvény utolsó előtti napján kellett beszélnem, de csak csütörtök este szerkesztettem egy powerpointos bemutatót, és abban természetesen csupán a „schlagwortok” szerepeltek.
Alapvető élményem és berzenkedésem fő medre az volt, hogy akárki is adott elő, mindenki függőlegesen, fentről lefelé értelmezte az apa–fiúviszonyt. A zenetörténészelkezdett egy előadást arról, hogyan „vágták meg” Schubert dalát a középiskolában, és milyen következtetéseket lehet levonni ebből, aztán hirtelen átlendült egy ótestamentomi dörgedelembe a ma (azaz a fiúk) zenéje ellen. A katolikus lelkész összeválogatta a Bibliának azokat a passzusait, melyek arról szólnak, „tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön…” És így tovább.
Nem az előadások színvonaláról beszélek, hanem a látásmódról, a világnézetről, melyben fogantak. Úgy éreztem, mindenki elfelejtette már, hogy valaha ő maga is fiú volt, lázadó és számonkérő ember, aki csalódott, és ezt nehezen tudta megbocsátani. Én a vízszintes viszonyról beszélek majd, döntöttem el, a küzdelemről, melyben az apa meglepetten ismeri fel, hogy ereje, melyet magától értetődőnek könyvelt el, nagyon is kikezdhető, és hogy nemcsak a hagyománynak lehet sodrása, hanem a hagyomány kétségbe vonásának is – mely egyébként szintén hagyomány, az apa–fiú viszony hagyományos dinamikája.
Az előadást megtartottam, és hazajöttem Berekfürdőről. Néhány nap múlva Marosvásárhelyre utaztam, és amikor visszatértem, felhívtam Visky Andrást.
A K(olozsvári) Á(llami) M(agyar) Sz(ínház) tavalyelőtt mutatta be Caragiale nyomán szabadesésben: Leonida Gem Session című előadását, és mert tájainkon (mint más tájakon is) még mindig problematikus az ügynök-kérdés, Tompa Gábor rendező és Visky András dramaturg egy olyan történetet kreált a mű köré, amely a „Rusz Péter” fedőnevű ügynök históriáján alapul.
A történet körüli történetet Könczei Csilla szekusblogjából tudta meg a világ, és „Rusz Péter”, az alapos irodalmi elemzéseket író besúgó nem volt más, mint Szőcs István, a gonoszkodó kritikáiról hírhedt irodalomtörténész és színházkritikus. És mert ez egy olyan téma, mely körül forog a rommagyar világ egy része, a június 12-i előadás után a KÁMSZ egy vitát szervezett, melynek Tompa és Visky voltak a házigazdái, Szilágyi Júlia, Könczei Csilla, Markó Béla, Kántor Lajos és Tibori Szabó Zoltán pedig a meghívottjai.
„Kár, hogy nem tudtál eljönni”, kezdte Visky, amikor felhívtam, hogy elhoztam a Látót, melyben a fia közölt, hol hagyhatnám. És elmesélte, amire számítottam ugyan, mégis sokkal keservesebben csalódtam, mint ha egyáltalán nem számítottam volna rá: a vita olykor veszekedéssé, sőt, személyeskedéssé fajult, a diktatúra továbbra sem dőlt meg.
Nem tudtam elmenni, mert a lyányom éppen aznap ballagta el a nyolcadikat, és ott kellett lennem. De amikor kinyomtam a telefont, feltolult bennem mindaz, ami személyes és közösségi okok miatt csalódás az apákban.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 1.
Bizonyára sokan emlékeznek Kiáltvány az apák ellen című bejegyzésemre. Sokan szerették, vagy egyáltalán viszonyultak hozzá, én meg továbbírtam, mint ahogy talán egész életemben ezt fogom írni. És ha már továbbírtam, közlöm az egészet — Laszlo Alexandru román nyelvű, magyar származású bloggernél láttam, több részletben közöl egy-egy hosszabb írást. Most én is így teszek.
A mozsár a történelem eszköze is, nemcsak az én lelkemé. A mozsárban együtt van a réz és az apa.
Tavaly különböző fordulatok szeldelték az életemet, és mint általában, megvolt az előszelük, bár én nem tudtam, hogy az előszél kavarog körülöttem. Hirtelen-váratlan elkezdett foglalkoztatni az apaság. Talán azért, mert a lyányom tizenöt éves lett, és be kellett látnom, már nemcsak annyiból áll a szülejének lenni, hogy mesét olvasok neki, nyávogok, ha Lukrécia és Szerényke vagyok, és ugatok, ha Frakk? Megzavartak a kihívások, és elkezdtem másra haragudni? Vagy nem is haragudni, csak szembenézni az apa-szereppel, s ezt a vizsgálatot az idő emeleteit követve végeztem?
Nem tudom, de az biztos, hogy súlyosan érdekelni kezdett minden, ami apa. És ahogy lenni szokott, akkor fedeztem fel, milyen régóta érdekel tulajdonképpen. Mi másról szólna a Prospero sorozat, melyet immár tíz éve szerkesztek, ez a színházi emberekről-művészekről szóló kezdeményezés, ha nem az apák megismerésének vágyáról? Mi másról szólt volna már, ha innen nézzük, a Bodor Ádámról szóló államvizsgám, a Páskándiról szóló mesterim, a Balla Zsófia költészetét elemző doktorim? Mi más hajtott volna, hogy minden „besúgó” kapcsán megszólaljak (azért teszem idézőjelbe a fogalmat, mert nem címkékről írtam, hanem jelenségekről, nem ítéleteket hoztam, hanem a megértést szorgalmaztam)? Mi más lenne az oka annak a barátságnak, mely Dávid Gyulához, Egyed Péterhez, Horváth Andorhoz, László Ferenchez, Szilágyi Júliához, Vitályos Ildikóhoz és másokhoz fűz(ött), ha nem az, hogy közel kerüljek egy korhoz, amely elszaladt, és emberekhez, akik benne küszködtek?
Most, amikor az egyik szakasz végéhez közeledve megpróbálom összefoglalni a tanulságokat, úgy látom, a kommunizmus elvette az apáktól a terüket. Sok mindenben (iskola- és pályaválasztás, taníttatás, külföldi utazások) a rendszer döntött az apa helyett, és a gyermek óhatatlanul azt tapasztalta, az apja nem elég erős; a szülei nem elég erősek, mert abban a merev patriarchátusban, ami 1989 előtt uralkodott, az anya is apa volt, hagyományhű, előítéletek rabja, szabályok követője, alkalmazója és előírója.
A fiú, a gyermek ilyen vagy olyan módon és arányban mindig a szülei – nemcsak Ödipusz mítosza, az Ödipusz-komplexus is ezt világítja meg bántó fénnyel. Ez tragédia is, de helyzet is, és ezt a kettősséget muszáj lenne megérteni. Abban az írásban, mellyel immár hónapok óta küszködöm, ezzel próbálkozom.