Nincs kész a szótár - Hamvasról és az ő rajongójáról
Nem fér a fejembe, hogy Hamvas nagy imádója, aki még Hamvas szótárt is írt, egy párt seggnyalója lehet, mert mindenki előtt, aki csak egy esszéjét olvasta Hamvasnak, nyilvánvalónak kellene lennie, hogy ez az ember meg se parittyázta a hatalmat, ez az ember károsnak tartotta a hatalmat, a hatalomért való csörtetést pedig mindennél károsabbnak, a legnagyobb bolondnak a királyt, és a bolondot az egyetlen igazi bölcsnek, a háború előszelében a hordóját görgető Diogenészt az egyik embernek a szó legtisztább értelmében; továbbá aki azt mondta, hogy Van Gogh szalmaszéke "humánusabb és szociálisabb és megszólíthatóbb", az valahonnan egészen máshonnan jött, mint az, aki összeesküvéselméleteket kohol és lelkesen hisz bennük, és aki azt írta, "Az ítéletet önmagam fölött kell gyakorolnom", az nem lett volna mit keressen az állandó kommunistázás és karvalytőkézés és magyarabbozás közepette; és még ha nem is kell mindenben egyetértenem azzal, akit szeretek, igencsak furcsa lenne, ha én, akinek Dosztojevszkij a kedvenc íróm, megvetném az utcalányokat, és nem hinnék a részvétben, még ha az okosságban és Ivan Karamazov örvénylő kételyeiben is hiszek; szóval azt gondolom, és még csak szomorú sem vagyok, hogy karácsony előtt kell ilyeneket mondanom, mert van, ami önáltatás és önbecsapás és hazugság, hogy Hamvashoz egyszerűen méltatlan ez a szótárcsináló senkiházi, bár aki "bácsinak" bírja nevezni Hamvast, az egyéb gazemberségekre is képes.
Pikáns konzervativizmus - Poszler Györgyről
"Az egyetemi első év például nagyon pikáns volt, mert miközben hallgattuk Szabó Árpádot, elkezdődött a marxista oktatás, a jogi kar épületének a legnagyobb termében, bevezetésféle a marxizmusba. Ezt kérném szépen Szalai Sándor szociológus tartotta."
Mióta a Litera meghirdette, hogy a Nagyvizitben Poszler-interjú lesz, azóta alig várom, legyen már végre. És Jánossy Lajos—Keresztury Tibor—Nagy Gabriella beszélgetése többek között attól jó, hogy a lejegyző meghagyta ezt a "kérném szépen"-t, és a szerkesztők sem stilizálták.
Sokszor megírtam már. Valamikor a kilencvenes évek elején, farokcsóváló egyetemista éveimben egyszer csak vendégtanárt hirdettek, és megjelent egy magas, garbós öregúr, aki lenyűgöző előadást tartott. Például tőle hallottam először, hogy Tolsztoj nem volt pancser, mert ha az Anna Karenina vonaton kezdődik, és a halál is megjelenik nemsokára, akkor az olvasó számíthat rá, hogy a vonat és a halál a későbbiekben is hangsúlyos szerepet kap. Ez gügyén hangzik, de akkor értettem meg azt, amit később Kunderától jobban.
Aztán évekkel később Madáchról beszélt, és nem hittem volna, hogy Az ember tragédiája fenséges metafizikai unalma annyira eleven tud lenni, mint egy egyetemi előadáson.
Az öregúr kezdettől rokonszenves volt, és most azt szeretném kideríteni, miért is. Bárki mástól elviselhetetlenül pozőrnek érezném az ilyen "kérnémszépeneket", és bárki más tőmondatait istentelenül modorosnak tartanám. Töprengek és töprengek, és semmi jobbra nem jutok, mint arra, hogy Poszler György úgy konzervatív, hogy lenyűgözően kíváncsi. "Annak, hogy az európai kultúra vagy gondolkodásmód utolsó képviselője volnék, úgy gondolom, szellemi értelemben van egy ellenzéki íze." — mondja, és ez ismét csak úgy hűséges, hogy provokál is. Ettől a hűség pikáns lesz, a provokáció megszelídül, és azzal a konzervativizmussal, melyhez ragaszkodom, én is ilyen polgárpukkasztásról álmodom.
Mindig eljön az az idő, amikor a hűség idejétmúltnak hat, s az irodalomtörténész erkölcsét éppen az ilyen pillanatok teszik próbára. Hosszan beszél Kolozsvárról és Horthy bevonulásáról, finom humorral, de érezhető szeretettel: nem akarja abszolutizálni az emlékeket, de tudja, hozzá tartoznak, nélkülük nem ő lenne. Mint ahogy Lukácsot sem gyalázza, és (máshol hallottuk) Sarkadit sem nézi le.
Egészen kivételes ember ő a Literán. Nem világhírű író, akinek minden mondata után sikongani kellene, nem valamely divatos irányzat égnek törő képviselője, nem üstökösszerűen felröppenő tehetség, nem ehhez vagy ahhoz a diszciplínához nélkülözhetetlen megmondó. Csak egy öreg, garbós ember. Úgy látszik, ezeket a felruházott embereket mindig nehéz megnyugtató módon besorolni valahová.
Zaccból az arcod - Dragomán György regényéről
Az egyik énem végig azt remélte, a férfit, aki Nagymamát visszakézből pofon vágja, elkapják, szétrúgják, megölik, a másik énem végig azt remélte, hogy nem. És hálistennek nem is, mert ha el kellene neveznem ezt a másik énemet, a jó olvasónak nevezném el: ez az, aki nem ragaszkodik minden titok leleplezéséhez, sőt, inkább ahhoz ragaszkodik, hogy a titkok maradjanak takarásban, egy részük legalábbis mindenképpen.
És Dragomán György úgy hagyja a titkokat a homályban. Egy nagy író ösztönével érzi, mi az, aminek nem szabad lelepleződnie. "Semminek nem olvastam utána, egyáltalán nem tudom, hogy a valóságban léteznek-e ilyen vagy ehhez hasonló rítusok, ennek ellenére olyan meglepően éles tisztasággal láttam mindent, mintha valóban része volna a valóságnak ez a fajta szimpatikus mágia, és onnan kezdve nem is nagyon volt már választásom, a varázslat magától értetődő része lett a regény világának." — ez a kissé bodorádámos hárítás ("nem olvastam Kafkát, Marquez nem hatott rám", vagy fordítva) mégis hiteles annyiban, hogy a Máglya szövege megmutatja, hogyan enged egy jó író a történetének. A varázslatok, az elsőtől kezdve, amikor Nagymama a zaccból előbb az Emma, aztán az Anya arcát hívja elő, kifogástalanok. Úgy értem, íróilag kifogástalanok: az olvasó elhiszi őket, és érzi azt is, ez a legjobb megoldás, hogy Nagymama ne valami csöpögős izével győzködje a leányt, menjen vele, ami a valóságban ugyan szintén előfordulhat, a regényben azonban nagyon könnyen giccsessé lehet. Nagymama amúgy is emlékezetes alak, de emlékezetes Nagyapa is, Iván is, Péter is, Krisztina is, a rajztanár is, a könyvtáros nő is, mindenki. Dragomán ragyogó portrékészítő, a szereplői élnek, lélegeznek, mint Tudor Mușatescu mondta a magáéiról, mindegyikből vér folyik, nem korpa. Vér folyik abból a faszból is, aki megpofozza Nagymamát.
Hogy vér folyik belőlük, arról az a belátás tehet, hogy a forradalom nem vágott, nem vághatott rendet "jók" és "gonoszak" között. Dragomán nem heroizálja a forradalmárokat és nem jagoizálja a besúgókat. Feledhetetlen jelenet, amikor a rajztanár kiprovokálja a besúgózó Ivánból, hogy beköpje az osztálytársát, aztán gyomorszájon vágja, és azt mondja, most gondolkodjon el azon, ki is a besúgó.
A romantizálást nem támogatja a regény nyelve sem, a pontokra végződő kijelentő mondatok, az örvénylő, mégis takarékos szöveg — mintha egy szépírói eszközökkel megírt tudósítást olvasnánk. Egyáltalán nem mesterkélt, de feltétlenül művészi.
Egyetlen vonulatban éreztem valami nem túl jóízű artisztikumot: Nagymama visszaemlékezéseiben. Ezek is szép, érzékletes részek, mégsem tudtam hitelesként olvasni őket. Nagymama értelmes, bűbájokkal megáldott asszony, annak viszont semmi indokoltsága sincs, hogy úgy beszéljen, mint egy rétor. Talán az is az oka ennek a véleményemnek, hogy Nagymama visszaemlékezéseit közvetlenül idézi a könyv, nem mint mindenki másét az Emmáén kívül, függő beszédben.
"Péter úgy áll ott a koporsó mellett, mint akit elvarázsoltak. Áll és turkál a dossziék között, kiemel egyet-egyet, visszateszi, mint aki nem tudja sehogy sem elhinni, hogy amit lát, igaz lehet. Hogy amit lát, az igaz. Nem akarom butának látni, de annak látom, a puskagolyók a hülye karkötőjén kilógnak a kesztyűje alól, nekikoccannak a vaskoporsónak, ahogy a dossziékat lapozza. Nézem, és nem érzek semmit. Kár." Mindez akkor történik, amikor a vasgyár hónapokkal a forradalom után meglódul, és végezni akar a besúgókkal, akik közé Nagymama is tartozott. Akkor történik, amikor már tudjuk, Nagymama akkor sem lehetett ilyen egyszerű címkével besúgó, ha tényleg jelentett. Akkor, amikor Péter már megcsókolta Emmát, és Emma hagyta, mert jó volt neki. Akkor, amikor már tisztában vagyunk vele, és a Máglyának köszönhetően vagyunk tisztában vele, hogy az igazság nem egyszerű.
A Máglya jó regény, nagy regény. Olyan zacc, amelyből előhívható az arcod.