A Horváth Andor-album
Emlékszem, ahogy egy-egy pillanatban, amikor nemcsak fontos volt, amit mondani akart, hanem ironikus is szeretett volna lenni, megnyújtotta az amúgy is hosszúkás arcát. László Ferenc is ezt a mozdulatot utánozta le egyszer: jellegzetes kép volt a Horváth Andor-albumban.
Fotó: Helikon
Mert elfogult lenni — mára ez tűnik a legnagyobb tisztességnek. Mikor divat volt Petre Roman miatt Valter Romant szidni, azt mondta, ő egyszer találkozott vele, jót beszélgettek, nincs miért megváltoztatnia az emlékeit. Többször intett józanságra így: anélkül, hogy én feltétlenül éppen azt szidtam volna, akit "kellett", látta rajtam az ifjonti hevületet. De akiről tudtam, hogy ellenszenves a számára, ahhoz is tudott körültekintően viszonyulni.
Mindennek a környezetét és a mélyét látta. Székely János Soó Péter bánata című könyvében a mesélő az ő és ikertestvére közötti különbséget magyarázza. Gyerekkorukban feküdtek a réten, és ő azt mondta: látod, az a felhő éppen olyan, mint egy teve. Nem veszed észre, oktatta a fivére, hogy az egy dinnyeárus, mellette a dinnyék, távolabb a targoncája? Andor is ilyen volt: a kutyát szocializációs tényezőnek nevezte, a Hamlet-ről tanulmányt tervezett, amelynek azonban csak egy részét írta meg, egy-egy előszava szinte államvizsga- vagy mesteri dolgozat jellegű. Minden tudása alapos volt, módszeres és eredeti. Nem a sziporkázás, hanem a folyamatos fúrás, ásás értelmében: addig ásott, amíg aranyat nem talált, amit ő teremtett tulajdonképpen.
A közösséghez persze másként viszonyult, mint én. Amikor színikritikát kezdtem írni az ÉS-nek, és a Romeo és Júliá-t elemeztem, megintett: ha egy nem egyértelműen jó előadásról írok először, úgy tűnhet, hogy a kolozsvári magyar színház nem jó, és ez árthat. Nem értettem, ugyan minek árthat egy kritika, de nem vitatkoztam, annyira meglepődtem. Az erdélyi magyarságot ő bizonyára mégiscsak kompakt egységnek érezte, miközben világok választották el a későbbi provincializmustól.
De hát máskor szocializálódott. 1944-ben született, és abból, ami következett, talán az egyetlen menekülés a közösség irányába történhetett. Akadtak néhányan, akik nem oda menekültek, holott itt maradtak, de ő nem közéjük tartozott. Nagy paradoxonai közé sorolnám, hogy egyáltalán nem ment semmilyen tömeggel, mégis szüksége volt a reakciókra és arra a szerepre, amelyet ebben a társadalmi mátrixban betöltött.
Gyakran jártam nála a Fürdő utcai manzárdban. Valahogy ez is jellemző volt rá: fent, a fojtogató melegben, cédék és a vezeték nélküli telefon társaságában, ahol helyenként vigyáznod kellett, nehogy beverd a fejed. Funar iránt ironikus hálát érzett: lecsapoltatta a Malomárkot, és megszabadította a szúnyogoktól.
Előttem van, ahogy a szatyrait cipeli, vagy ahogy a strandon azt mondja: "Már hogyne", mellé ülhetek, persze. A strandról is tartott egy előadást nyomban, nehogy tudatlanul vessem magam a medencébe.
Szerettem.
Fogadás az értelem nevében - Deák Tamásról
"Valamikor régen — idestova már szinte negyven esztendeje — hazaérkezve az iskolából, táskámban levelet találtam. A levél elveszett, írója és a címzett még él. A levél baráti szövetségre szólította föl a címzettet, amit ő a maga részéről, szintúgy levélben, tüstént megfogadott." Ez az első mondata Szász János Deák Tamásról szóló esszéjének, melyet Gyermekkortól — férfikorig címmel közölt az Igaz Szó 1976/7. számában. A lapban egy Székely János-írás is olvasható a tiszteletére, aztán egy elbeszélés és Vasile Voiculescu verseinek tőle származó fordítása. Még fénykép is készült róla — a Deák Tamás műhelyében cím az "XY műhelyében" rovat felé vezet bennünket.
Mindenesetre engem ugyanígy keresett meg a barátom egykor (ha nem is negyven, de huszon- esztendeje), ráadásul ugyanaz, akinek a hatására most a Don Juan-t olvasom. Ettől aztán az egész jelenség felelevenedett számomra, az esszék, melyeket olyan nagy élvezettel olvastam, az anekdoták (könnyű kitalálni: szerették a nők), és egy távoli bibliográfia Horváth Andor óráján, aki a vándortémákról tartott előadást, köztük Don Juanról is.
Fotó: antikvarium.hu
Aki, mármint Don Juan, mindig is érdekelt: régen a hiúság, ma már úgy látom, a bizonytalanság miatt. Megjegyeztem Ortega y Gassetnek azt a mondatát, amely az értelmiségi örök problematizására vezeti vissza a figurát. De talán még inkább tetszik a Mozarté és a Kierkegaardé, akit érteni sem lehet, csak közelíteni hozzá.
A regény szépen bomlik ki, s engem Camus Caligulájára emlékeztet, amennyiben az is egy értelmiségi fogadás: meddig lehet az embereket megfosztani a szabadságuktól, mikor ébrednek rá, hogy ezt teszik velük, s mikor elégelik meg? Deák Don Juanja azt vágyik megérteni, hol az Isten, és miért nem büntet. Szellemi életrajzának gyújtózsinórja, hogy rajtakapja a nővérét egy pappal: azontúl bűnbe viszi a nőket, és várja, hogy Isten lesújtson.
A könyv igazi csemege, főleg látszólagos naivitásai tetszettek, például amikor a "kis női csukákat" egy ismeretlen költőnek tulajdonítja. Don Juan értelmes, kalandvágyó, és nem cinikus: mindig tudatában is van annak, amit tett, törődik is a következményeivel, és együtt is érez az áldozataival. De "magasabb céljait" követi, és így mégsem törődik velük.
Tamás Gáspár Miklós a maga csípős okosságával észreveszi, hogy ez a demokratikus ember patriarchális és dzsentri — mint ő maga, lásd kolozsvári emlékeit, műveltsége lobogtatását és azt, hogy illemszabályok megsértésén míly mélyen fel tudott háborodni. Ezt én a legnagyobb nagyrabecsülés, sőt, szeretet hangján mondom, akárcsak Deák Tamásról ő: mindenki épít egy menedéket magának.
https://magyaradas.ro/m-archivum/1211-in-memoriam-deak-tamas
Deák Tamás, mint Szász Jánostól tudjuk, zongorázott és nyelveket beszélt. Így már jobban érti az ember, miért írt olyan remek esszéket Borgesről, Montherlant-ról, Dosztojevszkijről, Lampedusáról és másokról. Zsidó származású volt, és ugyancsak Szász János írja, hogy többször "lepofozták" őket a villamosról, szóval a határokról is lehetett tapasztalata, a fájdalomról és a kirekesztésről. Eleganciája (otthon is nyakkendőt és öltönyt viselt), úriembersége, zárkózottsága (erről Székely János beszél) védekezés is lehetett. "Honnan reméljünk magyarázatot, amikor nem tudjuk, mi az, amiben hiszünk? Az értelem vergődése kietlenebb, mint a léleké, és nincs hova fellebeznünk vele." Don Juan képzelt sorain átcsap a személyesség forrósága.
Korán halt meg, 1986-ban. Időnként szinte hideglelősen reszketve teszem fel magamnak a kérdést: mi lett volna, ha életben marad? Már sohasem fogjuk megtudni, és mint ő maga mondja, válaszért sincs hova fordulnunk.
Mélységből kiált - Salat Lehel Sopsits Árpád-estjéről
Legalább háromféle versmondó van. Az egyik a közösség ügyében jár, klasszikusokat terjeszt, egy pedagógiai éthosz nevében működik. A másik úgy képzeli, ő a legfontosabb, fontosabb magánál a költőnél is, akinek a verseit ordítja zokogva. A harmadik teljesen átadja magát a versnek, miközben — hiszen művész — teljesen mégsem adhatja át magát neki, arány- és formaérzék, erő ahhoz, hogy engedje vágtatni a lovat, de ahhoz is, hogy fékezze: minderre szüksége van.
Fotó: Miskolci Nemzeti Színház
"Barátaim! / Egy újabb, felettébb kalandos, bátorságot igénylő benső utazásra, repülésre hívlak benneteket." — Salat Lehel így hív az estjére. Mert ő valóban mindig feszült, szembenézős, karcoló verseket válogat, sorrendbe teszi őket, díszletet és zenét keres hozzájuk. Valójában: embereket keres maga mellé. Sopsits Árpád, Zságer-Varga Ákos, Hajdufi Péter így kerül együvé egy felkavaró előadáson.
Mindig valahonnan a mélyből kiált az a szereplő, akit Salat Lehel jelenít meg. Mint a művészetekben mindig, itt is olcsó volna Salat Lehellel, a civillel azonosítani mindazt, amit szövegben, zenében, videóban elmond. Itt az a valaki beszél, akire Salat Lehel a verseken keresztül, a versek segítségével talált rá, s akit ezeknek a műveknek a révén szólaltat meg.
Teljesen fekete, mindenesetre sötét inkább, mint világos, illetve csak testének kivillanó részei világítanak. Mint a Lélekcsöndben, az Átmeneti gyermekben is a semmibe vetett embert látjuk, s ezt nem valamiféle egzisztencialista sznobéria mondatja velem, hanem mert ezt érzem, ahogy kiválik a színpad fény- és árnyékpöszlékes ködéből, és megszólal. Az arca éles, a mimikája törött, a hangja recseg. Fájdalom van ebben az estben nagyon sok, és a szavakban reménytelen magány.
"és felzúdulnak a napsárga buldózerek / s repednek májak tüdők koszorúerek // rám szól a kedves / „fogd már be kicsit / süt a nap baszd meg / észre sem veszed / csak azok a sárga / kibaszott buldózerek” // s repednek májak tüdők koszorúerek / és felzúdulnak a napsárga buldózerek // s én beleégek / a bizonytalan jelenből / a bizonytalan jövőbe" Nem szívesen idézek, mert az est csak egészében érvényes, egyben, tömören és töményen, de a hangulatot mégis kellene érzékeltetnem. Mint a beszélő szálkák, úgy ragadnak be ezek a sorok is a köröm alá, úgy mondja őket Salat Lehel is, úgy szúr a zene is, úgy tép a videó.
Ha a közösségnek dolgozunk, az, hogy valamit megfogalmaztunk, máris örömmel tölthet el. Ha a hiúságunknak, akkor azért csiszolunk, hogy minél fénylőbbek legyünk. De ha magunkat keressük, nem hazudhatunk, és Salat Lehel féktelenül, noha művészi eszközökkel őszinte Sopsits Árpád révén.
Az Átmeneti gyermek cseppet sem átmeneti művészet.