Ad notam Păstorel Teodoreanu: Ezen az alamuszi (În țara asta prefăcută...) és Tudor Arghezi: Nagyszerű az én... (Are-o fire...)
Păstorel Teodoreanu
Ezen az alamuszi...
Ezen az alamuszi helyen
A szar nem bűzlik — ír a szentem.
Az igazi írót pedig
A szarok szépen szétkenik.
În ţara asta prefăcută
Căcaţii scriu în loc să pută.
Iar scriitorii-adevăraţi
Sunt daţi afară de căcaţi.
Tudor Arghezi
Nagyszerű az én...
Nagyszerű az én barátom:
Soha nem tagad meg semmit,
Csodálatosnak találom,
Hogy ad viszont — ugyanennyit.
Are-o fire
Are-o fire minunată
Strălucitul meu amic
Nu refuză niciodată,
Însă nici nu dă nimic...
Péter Demény: Ești ca somnul...
Ești ca somnul, ești ca gîndul:
te visez, dar nu te-ating.
Melancolic va fi cîntul
ce-l din iarna mea îl ning.
Vallomás a sötétről - Fodor Sándorról
Marosi Péter azt írja valahol, szép, szép az Egy nap — egy élet, de semmi olyan nincs benne, amit csak egy író, csak ez az író, csak Fodor Sándor tud elmondani. Amikor húsz évvel ezelőtt olvastam ezt a tanulmányt, bedőltem neki. Az Egy nap — egy életet akkor már tíz éve olvastam, kamaszkoromban, és jó emléket őriztem róla, de azt hittem, aki "ceruzával a kezében" olvas, az nem tévedhet.
Holott minden ceruzát befolyásol az őt tartó kéz lelki alkata (Nobel-díjas képzavar :), és Marosi ezúttal nagyot tévedett (ami persze inkább dicséret, mint bírálat: nagy kritikusok nagyot tévednek; aki nem téved, nem is kritikus, mindössze kórustag). Az Egy nap — egy élet ugyanis valóban nem mond sokat az írói műhelyről, hacsak a folyamatos panaszolkodást a tehetetlenség-lustaság-patópálkodás miatt nem vesszük soknak, nagyon sokat mond viszont arról, amit egyedül ez az ember, Fodor Sándor mondhat el, mégpedig nagyobbik lánya, Évike haláláról.
Erről a halálról mindenestül: az elhanyagolt grippáról, a haldoklásról, a temetésről, és főleg mindarról, amit mindez a lélekben okoz. Olvashatunk Évike "sötétségoszlató" mosolyáról (gyönyörű jelző!!!), olvashatunk az apa vívódásairól, aki nem beszélgetett elég gyakran a lányával, mert azt hitte, gyakran megteheti még ("És ha meggondolom: ugyanabban az időben mi mindenre volt időm..."), olvashatunk arról, mit hazudott neki a halálos ágyán, olvashatunk egy képtelen gondolatról ("talán kiáshatnám"), ami bizonyára minden gyermekét gyászoló szülőnek eszébe jut, olvashatunk egy borzalmas agyvillanásról ("egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott, a gyermek holtteste mellett az jut eszembe, hogy most, mivel csak hárman maradtunk, könnyebben kijövünk a keresetből. // Érzéketlenség lett volna? Valamiféle lappangó, mélységesen embertelen önzés tört volna fel a tudatom mélyéről? Nem. Az egyensúlyát veszített lélek, az elnyűtt, megtépett idegrendszer próbált kapkodva, ösztönösen védekezni.")
"Képtelen", mondom, meg "borzalmas". És az, valóban. De bevallani, feljegyezni, leírni ezeket a lelki kihagyásokat vagy megmagyarázhatatlanságokat, melyeknek ráadásul tanúja sincs — nos, ez olyan emberi gyötrelem és írói bátorság, amely hitelessé teszi a szöveget.
"Maradt, ami a Sötétre tartozik." Ez a könyv utolsó mondata, és ez is szép. Ugyanakkor világos, hogy diszkrécióból nem lehet írni. Fodor Sándor azonban megmutatta a maga sötétjét (egy részét csupán, mégis az egészet valamiképpen), és ebben a sötétben semmi satírozás nincsen. Legjobb lapjain az Egy nap — egy élet önvájó személyes vallomás.