Ad notam Külvárosi kiskocsmában (La crâșma din Ferentari)
Külvárosi kiskocsmában
bor csillan meg a pohárban,
jó borral szeretném hogyha
a szomjunk megcsillapodna.
Kótyagosan, nem részegen
átvészeled, átvészelem
egy jó száraz enyedivel,
vagy egy Küküllő mentivel.
Ojojojoj, ojojojoj,
ha megkúrálom magam,
ojojojoj, ojojojoj,
kortyolom a poharam,
tudom Isten, hogy élek,
ez ám királyi élet,
ha mindig vidámkodom,
kétezerig elhúzom.
Feleségemnek a napján,
vagy az anyósom tavaszán,
bármi van, ha ünnepelnék,
borral újra férfi lennék,
s a poharat nem teszem le,
míg a szám nem lesz beszegve,
mikor már a barátaim
nem lesznek, csak magányaim.
Ojojojoj, ojojojoj,
ha megkúrálom magam,
ojojojoj, ojojojoj,
elkortyolom a poharam,
tudom Isten, hogy élek,
ez ám királyi élet,
ha mindig vidámkodom,
kétezerig elhúzom.
Ad notam Ileana Mălăncioiu: A nővérem odaát (Sora mea de dincolo)
A nővérem odaát
némán lehajtja fejét
lovában megállt a sörét
és elfogyott lassan róla
nyerge — azt tartotta csontja.
Nem tudok én tovább állni
csontnyergeden tovább várni
melyről amikor leestem
éppen a határon mentem
s a határ meg volt jelölve
egy száraz ág nőtt belőle.
Kérlek hagyd a lelkedet
álljon itt mint egy nyereg
létrán oda kapaszkodom
tavasszal pedig lecsúszom
mikor az elhagyott kertben
zöldell a fű egyre szebben.
A ló összeszedi csöndben
csontvázát a sűrű ködben
egyedül a lelkét hagyja
semmi mást erre a partra
melyre felteszi nővérem
bársony ruhácskáját szépen
kéri, maradjon a télen.
Most már csak éjszaka hallom
szuszogását itt a parton
erre járni nem szeretne
mikor a Nap fénnyel jönne.
Hallom lépte dobogását
s orrlyukai horkolását
ahogy régebben is horkolt
s megtalálom azt a nyomot
és a nedves hempergését
a zöld fűnek üdeségét.
Hagyom a fű emelkedjen
és a nyom is elsimuljon
a nővérem elinduljon
ahogy a lovat is hagytam
hogy friss vizet hemperegjen.
Aztán jámboran elmegyek
az elhagyott kútnál legyek
melynek eltörött a gémje
éjfélkor itt veti magát
nővérem nagy küzdelmébe.
A nővérem odaát
csak azt látom ahogy elmegy
táltos lován lovagol
egy éve lőtték agyon.
Sora mea de dincolo
Sora mea de dincolo
stă cu creştetul plecat
lîngă calul împuşcat
şi calul îşi lasă-n jos
şaua şubredă de os.
Nu mai pot calule sta
pe şaua de os a ta
de pe care am căzut
nainte de-a fi trecut
de hotarul însemnat
cu-o creangă de pom uscat.
Lasă-ţi sufletul să stea
lîngă mine ca o şa
la care mă urc pe scară
şi cobor la primăvară
cînd o fi iarba-nverzită
în grădina părăsită.
Calul îşi strînge tăcut
scheletul său desfăcut
lăsînd pe celălalt mal
numai sufletul de cal
peste care-şi urcă ea
haina ei de catifea
şi-o învaţă cum să stea.
Vine noaptea în grădină
doar suflarea lui străină
care nu mai vrea să vină
cînd e soare şi lumină.
I-aud paşii tropăind
şi nările sforăind
cum sforăiau altădată
şi găsesc urma lăsată
şi tăvălitura udă
unde e iarba mai crudă.
Las iarba să se ridice
şi urmele să se şteargă
şi pe sora mea să meargă
ca pe cal peste cîmpie
şi să scoată apă vie.
Apoi m-apropii smerită
de fîntîna părăsită
cu cumpăna ruptă
unde la miezul nopţii
se dă marea luptă.
Sora mea de dincolo
se mai vede doar cum pleacă
pe calul ei năzdrăvan
împuşcat acum un an.
Gördül a barátság
"Hallod, Péter? Hervadása liliomtiprás volt!" — kiált át az asztal túlfeléről András Sándor, én meg felnyerítek. Arról beszélgetünk éppen, hogyan éreztük meg a liliomillatot az EPMSZ fórumán, amikor elkövetkezett a pillanat, hogy a szervezőket és a segítőket honorálja valamiképpen a szervezet, Andrásnak erről juthatott eszébe ez az intertextuális poén.
Ezeket az ivászatokat szeretem talán a legjobban az egész konferencián, mint minden konferencián egyébként. Az előadások napközben hangzanak el, jólnevelt körülmények között: az előadó beszél, a közönség hallgatja. A munkacsoportok-kerekasztalok lehetőséget adnak a beszélgetésre, ám a kérdések igazi örvénye-zubogása, úgy érzem, ezeken a vörös- és fehérboros, esetenként (apage, Satana!) szilvapálinkás estéken-éjszakákon zúdul belőlünk-belénk. Mint a Megáll az idő után, pénteken estve is árad a vicc és a vélemény, és ez a keverék engem mindig is lenyűgöz.
Mint annyi mindent, András Sándort is Imrének köszönhetem, közvetve legalábbis. Tudtam, hogy barátok, és mivel mi is barátok vagyunk, figyelni kezdtem Andrásra, közeledni próbáltam, és barátság lett ebből is, a ritka tranzitív barátságok egyike, hiszen nem is olyan gyakori dolog, hogy problémátlanul és örömmel szeretjük a barátunk barátját. Éppen ezért szép a barátság különben: általa olyan aspektusaink nyílnak meg, melyeket magunk sem sejtettünk.
A poén azért jó, mert nem is esik annyira távol a valóságtól. Bármilyen szépen gördül-hullámzik a Szép Ilonka, nyilvánvaló, hogy Mátyás királynak, a ballada Mátyás királyának nem más az egész, mint szívrezdítő nyári kaland, egy vadászat, amelyen sokkal különb vadat ejt az ember, mint remélte. Az ivászat egyrészt talán veszélytelenebb, másrészt tisztességesebb foglalkozás, még akkor is, ha öröm-együtthatója igencsak korlátozott és másnapra bánat-mutatóvá változik. Bezzeg egy jó liliomtiprás, mondhatná Vörösmarty...
De most az egyszer nem akarom így befejezni. Én nem vagyok a szeretettel jóban, valahogy mindig kevésnek érzem magam hozzá, nem elég jónak, nem elég becsületesnek, nem elég hűségesnek, nem elég hálásnak, nem; és hüledezve figyelem, mennyire figyelmetlenül ismétlem meg azt, amit mindenáron el szeretnék kerülni. Ha van terület, ahol úgy érzem, nem kell szégyenkeznem, vagy csak kevéssé, az a barátság. A barátaimra vigyáztam, amennyire lehetett, próbáltam önzetlen lenni, átadni magam a szeretetüknek, a humoruknak, annak a kémiának, ami a barátság. És amikor ez a liliom átrepült az asztalon, megint úgy éreztem, nem teljesen hiába küszködtem magammal.
