Vacog a szív, veri a verseket
Ki a halhatatlanabb? Olyan kérdés ez, melynek látszólag semmi értelme. Kormos István Vackorját az egész világ ismeri, miért lenne ő kevésbé, mint Weöres Sándor? Az Anna örököt mindenki fújja, hát miért lenne ő bármivel is alul József Attilánál? Mascagni kevesebb lenne, mint Puccini, mert az utóbbinak több operája "jött be"? Ugyanakkor mindenki érzi, hogy az utóbb említett nevek mégiscsak mások valamiképpen, így aztán másként maradtak meg az emlékezetben is. És most csupán nemzedéktársakat említettem — ugyanezt a felkavaró játékot keresztbe-kasul lehetne játszani.
"Szélfútta levél a világ. / De hol az ág? De Ki az ág?" Nem is tudom már, mióta őrzöm Zelk Zoltánnak ezt a kétsorosát, mióta rendít meg, valahányszor felidézem magamban. Mint ahogy arra viszont pontosan emlékszem, amikor Cs. Gyímesi Éva kiadta nekünk elemzésre a Tizennégy sort ("Hogy ifju tested átsüt a halálon, / másfélezer magányos éjszakámon..."), és mennyire szíven szúrt ez a vers is annak idején, mennyire éreztem, hogy nincs menekvés a képei és az elől a különös igazság elől, melyet sugároz, ahogy minden nagy műnek különös az igazsága, megfejthetetlen és egyértelmű. De hát nem én mondom mostanában különféle alkalmakkor és egyre sűrűbben, hogy Weöres, Zelk nemzedéktársa, egészen különleges jelenség? És ez nem "lefelé hat" a Zelk-ismertségre és értékelésre?
"Jó volt, ugye? — Jó", bólintott nagyot Lőrinc. Lőrinc remek ember, zárkózott és magányos, egy nagy kritikus nagyobbik fia, túl váláson, a saját lányával való küzdelmen, Németországon és a visszatérésen és más mindenféle sebeken, nem is csodálkoztam hát, hogy akkorát bólint, amilyen mély a tekintete. Zelk Zoltán Vers a lehetről és a nem lehetről című reménybe fúló panaszát hallgattuk Szabó Sándor csodálatos előadásában az egyik csatorna irodalmi kétpercének köszönhetően. "Vacog a szív, veri a perceket", és beleremegtünk abba, hogy "mi volt még! mi volt!', amit Szabó korántsem felkiáltójelekkel ad elő, mégis hallatszanak.
Ha lehetne, nem is kellene törődni semmivel, csak a magunk szíve vacogásával. Azzal, mi ragad meg és mennyire, és azzal egy cseppet sem, ki milyen gyakran. Ez persze lehetetlen; de amikor seblepett csikasznak érzem magam, vagy amikor észbe kapok, hogy rám is ujjal mutatnak a temetők, vagy amikor tudom, hogy van ág, de fogalmam sincs, hol és ki az, vagy a mély pillanatokban, amikor mégis engedek a vén reménynek — nos, ilyenkor Zelk Zoltán a legjobb barátom.
Népdal (Élet, élet, cifra élet...)
Élet, élet, cifra élet,
Élet, élet, cifra élet,
Mikor unlak én meg téged,
Mikor unlak én meg téged.
Élet, cifra élet,
Ha száraz lesz a kenyerem,
Mit kívánok, nem nyelhetem,
Talán akkor reád unok,
Talán akkor reád unok.
Mikor elszólít a deszka,
Mikor elszólít a deszka.
Élet, cifra élet,
Mikor betesznek a sírba,
Az életből kitaszítva,
Élet, cifra élet.
Ilyen ez a múló világ,
Ilyen ez a múló világ,
Egyik kóró, másik virág,
Egyik kóró, másik virág,
Élet, cifra élet,
Aki nyílik, keseredik,
Aki hullik, büdösödik,
Élet, cifra élet.
Ilyen ez a múló világ,
Egyik kóró, másik virág,
Aki nyílik, keseredik,
Aki hullik, büdösödik.
Élet, cifra élet.
Megáll az éjszaka
Mindent szerettem ebben a filmben: a dialógusokat, a dacokat, a vágásokat, az arányérzéket, a zenei összeállítást, a színészeket — mindent a világon. Az arcokat! Ronyecz Mária csodálatos mandulaságát, Kakassy Ági penge nyomorát, Őze felkavaró proliságát, kisemberségét, Jordán Tamás őrületét, Rajhona Ádám bunkó gyíkságát, Znamenák István balfácán konokságát, Sőth Sándor üdítő szemtelenségét, Iván Anikó sebezhető zárt odaadását.
A Megáll az időről beszélek: az idei EPMSZ-konferencia eddigi legnagyobb ajándéka ez a számomra. Mint már többször sok helyen elmondtam, nem vagyok egy nagy filmrajongó — mindig kívül maradok valamiképpen. Éppen ezért azokat a filmeket szeretem, melyekből nem lehet kimaradni: a Volt egyszer egy Amerikát, A nürnbergi pert, a Száll a kakukk...-ot.
A Megáll az idő teljesen ott van, ahol ők. Ha semmi egyebet nem csinált volna (és számomra nem is csinált, mert semmi egyebet nem láttam tőle), Gothár Péter akkor is a magyar művészet csúcsán van, ami természetesen azt jelenti, "a" művészetén, mert hiszek benne, hogy van egy ég fölötti táj, ahol tökéletesen mindegy, hogy milyen nyelven és milyen műfajban szól, csak a tehetség áradjon belőle.
Nem tagadom persze, hogy ez elsősorban a magyarok számára hordoz valamit, de már ezzel a kategóriával is bajok vannak. A tegnapi kései asztaltársaságban a vörös- és fehérborok romjai között néhányan azt találgatták, vajon melyik pesti gimnáziumban vették fel az iskolai jeleneteket. Én nem tudtam megszólalni, mert én nem Pesten, hanem Kolozsváron, és nem hatvan-, hanem nyolcvanvalahányban — akkor hozzám már nem is szól?! De nagyon is szól, mert én is voltam kamasz, én is álldogáltam izzadt tenyérrel mindenféle lányok előtt, én is szúrtam el ostobán szép kapcsolatokat, én is pofáztam, amikor nem kellett volna, és odabújtam volna egy-egy fiatal tanárnő pulóverje alá. Ma is pofázok, remélem.
Az emberben jó esetben megáll a kamaszkor, és ennél minden gond, fájdalom, seb és karcolás ellenére nincs semmi szebb. Ezért aztán nincs semmi szomorúbb annál, hogy a kamaszokból végül vonalas felnőttek lesznek, miközben azért semmi empatikusabb nincs, mint annak megmutatása, hogyan is lettek ezek a felnőttek olyanok, amilyenek. És közben a Selmeczi György összeállította zene, a fájdalmas-vívódó-reménykedő-lemondó You are my destiny.
Itt maradt bennem ez az éjszaka; remélem, itt marad még sokáig.
