Változat Tudor Arghezi Psalm (Pribeag în șes, în munte și pe ape...) című versére

Zarándok vagyok vízen és hegyen,

Elszaladnék — rab vagyok mindenütt.

Előttem ha szabadság napja süt,

Bezár a tér, menni reménytelen.

 

A csúcs kitör, majd önmagába tér.

Tenger és agyag is körém szorul.

A nagy síkság végleg reám borul,

Bár futás közben forrt bennem a vér.

 

Négyfelől lép felém a vészvilág,

És bárhogyan is bókolnék magamnak,

Sebeim fájó feleletet adnak,

S a szenvedésem húsevő virág.

 

Régi csaták és diadalok révén

Szereztem meg a maradék hatalmat:

Nem hajlongok már minden árnyalatnak,

Csak rohanok és zihálok a végén.

 

Kérlek, ne halld meg sok súlyos imám,

Mellyel a túli csöndet zavarom.

Mindegyik mögött zúg a fájdalom,

S a halál fújja az én trombitám.

 

 

 

PSALM 8 (Pribeag in ses, in munte si pe ape...)

 

Pribeag in ses, in munte si pe ape, 
Nu stiu sa fug din marele ocol.
Pe cat nainte locul mi-e mai gol
Pe-atat hotarul lui mi-i mai aproape.
Piscul sfarseste-n punctul unde-ncepe.
Marea ma-nchide, lutul m-a oprit.
Am alergat si-n drum m-am razvratit
Si n-am scapat din zarea marei stepe.
Sunt prins din patru laturi deodata
Si-oricat m-as maguli biruitor,
Cunosc ce rani si-anume unde dor 
Si suferinta mea necautata.
Din vitejii si biruinti trecute
Am castigat puterea, ce-a ramas: 
Nu mai strabat destinul meu la pas
Ci furtunos de-acum, si iute. 
Nu lua in seama cantecele grele
Cu care tulbur linistea de-apoi.
Sunt leacuri vechi pentru dureri mai noi
Si canta mortea-n trambitele mele.

 

 

Változat Lucian Blaga De profundisára

Még egy év, egy nap, egy óra —

és semmi nem válik valóra,

nem jár többé a szél a tóra.

Még egy év és egy végső álom,

és a föld alatt megtalálom

a csontokat — az új világom.

 

Încă un an, o zi, un ceas —
şi drumuri toate s-au retras
de sub picioare, de sub pas.
Încă un an şi-un vis şi-un somn 
şi-oi fi pe sub pămînturi domn
al oaselor ce drepte dorm.

 

 

 

 

 

A jóképű nyállat

Én parázson kergetném, megvesszőztetném, lefejelném... Ilyenek és még ilyenebbek jutottak eszembe, amikor Cristiano Ronaldo letépte a mezét, kifeszítette a mellizmait, és úgy ordított a képernyőbe.

Ilyenkor teljesen egyetértek Kunderával, aki egy ótestamentomi próféta elkeseredett szenvedélyével gyűlöli a filmet (Fellini óta megszűnt művészet lenni, süvíti), és ezt az egész tévémoslékot.

A Real győzött, és bármilyen csábító is lenne, a fociban nincs értelme arról beszélni, ki érdemelte meg és ki nem. A meccset nem a bíró döntötte el, s ezentúl minden kommentár fölösleges.

De hogy nincs értelme, és hogy nem ő döntötte el, az nem azt jelenti, hogy a vereség ne lenne fájdalmas, és a szerencsétlen Atletico ne sirathatná agyon a majdnem biztos győzelmet. Miután küzdesz és küzdesz, miután nyerésre állsz a világhírűek ellen, miután minden helyzetet meghiúsítottál valamiképpen, miután sem tehetségtelen, sem fantáziátlan nem vagy — nos, ez után jön egy posztmodern majom, és a pofádba üvölt.

Ronaldo tehetséges? Kétségtelenül. Gyors? Nagyon. Sok mindent tud a labdával? Nagyon sokat. Szeretjük megmutatni, hogy tudunk? Erre már válaszolni sem kell. De nagyon kellemetlen, ha ezt ennyire meg szeretnénk mutatni, ennyire önző, sportszerűtlen, mondjuk ki: bunkó módon. Mert lehet sírni, nevetni, örülni a képernyő előtt is, a mutatás túljátszott és ezért ízléstelen vágya azonban közönségessé és embertelenné tesz minden gesztust és érzelmet.

A Real eddig sem tartozott a kedvenceim közé, de hogy most hová tartozik, azt le sem írom.

 

 

 

 

süti beállítások módosítása