A falanszter lakói - a státusztörvényről, másként
A státusztörvény a legjobbkor érkezett.
• Tovább olvasom »
Kézdi Imola mindensége
Huszonegy év után elbúcsúzott Kézdi Imola. Emlékszem még, amikor verset cselekedtem hozzá Mihai Măniuțiu csodálatos Woyzeckje után, amelyben természetesen Marie-t játszotta. Lobogó, szenvedélyes, szívettépő előadás volt az, s benne Marie volt a legszívszorítóbb: Büchner idejében a nők csak áldozatok lehettek. Máig előttem van az a vörös-fehér megalázott téboly, amelyet Imola mutatott meg.
De már közeledett Jelena a Ványa bácsiból. Andrei Șerban úgy rendezte meg, hogy a színészek a nézőtéren is játszottak, és ez váratlan energiákat adott nekik. A fáradt, gyönyörű vamp, a vörös özvegy (a metafora a pókok világából való, Csehovban Jelena feleség) ki is lehetett volna más, ha nem Imola.
Aztán jött Mása, Tompa Gábor zseniális Három nővéréből. Ezt a triót nem feledem, amíg élek, és eszemet tudom. Kali Andrea és Péter Hilda voltak Imola partnerei, meg Bogdán Zsolt Versinyin szerepében. Az egyik jelenetben kétségbeesetten, vadul, gyilkosan csókolóztak, hiszen Mása sem hagyta el férjét, a szintén remek Orbán Attilát.
És a legnagyobb meglepetés: Teréz a Boleróban. Ez a gyönyörű nő meghajolt, megtört, púpos lett, csúnya az én darabomban, egyszerűen azért, mert a szöveg ezt kívánta. Szépen mondta Michael Caine Charlie Rose műsorában: a színész az, aki azt keresi, mit tehet a szerepért, a sztár az, aki azt, mit tehet önmagáért.
A fotók a Kolozsvári Állami Magyar Színház oldaláról valók
Közben sok minden történt, Cațavencu és Alkoholisták, Iokaszté és Nóra, de mindent nem láthattam, mindent nem szerethettem egyformán, nemcsak Imola volt, hanem előadás is, egyes darabokat erőltetettnek, másokat egyszerűen gyengének éreztem, ismét másokban valahogy az egész volt jó, nem a különök.
Kolozsvári karrierje utolsó éveiben verseket kezdett írni, azokat is szerettem, amíg az üdeség tartott, és amikor ismét felbukkan, szeretem a mai napig.
Egyszer esszét írtam róla, egyfajta közvetett interjút: értelmes volt, érzékeny, szerény, alázatos. Nem tartotta egyértelműnek, hogy róla esszét írnak. Később sem őrült meg, nem vált vezérbikává vagy ideológiák homályos hirdetőjévé, az maradt, aki volt.
Rég elköltöztem Kolozsvárról, rég láttam egy ottani előadást, már csak a múlt él bennem. Talán ezért is olyan fontos, ami ott történik. És hogy Imola elmegy, az nem jó. De remélem és kívánom, hogy neki jó legyen.
Beszél a bentről - Péterfy Gergely regényéről
Amikor huszonöt éve olvastam A B oldalt, nem a szerkezete bűvölt el, pedig az is elbűvölő. Úgy megyünk végig a fiatalkor napjain napszakonként, hogy közben a különféle helyszíneken is, a Frankelen, a Bartókon, Szentjánospusztán, Erdélyen, aztán az Appendixen, ami nem helyszín, de remek. Árad az élet Annával, Kőniggel, Sculptorral, Mahával, Kreisz Tibivel, de először "nagyanyámmal", "anyámmal", "apámmal" és a "húgommal". Bár éppen ez az "először" nem igaz a regény ökonómiájában: minden először van, "minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen", ahogy Ottlik mondja.
Mert A B oldal is nevelődési regény, egy gyermek, később fiatalember regénye a családon belül, mely család abban a pillanatban ábrázoltatik, amelyben a kamasz félreszakad tőle, éppen azért, mert kamasz, és önmagát keresi. Így aztán észreveszi, hogy apja és nagybátyja gyűlölik egymást, kesernyés mosollyal tudomásul veszi nagyanyja róla szóló Gregory Pechjét, regisztrálja apja Erdély-bánatát, mely soha nem múlik el, és ezért jócskán nyomasztó is, féltékeny a barátnője korábbi szerelmeire, és iszik, mint minden kamasz, akit szeretnek is, meg nyomasztanak is, mert egy idő után az ember nem tudja, hogyan szerethetné a gyermekét, és a gyermek sem tudja, hogyan is kellene szeretni őt.
A B oldal így beszél a bentről: pikareszk módon. Párizs és Marseille és Erdély és vonatok révén, ahol csak a gyakorló őrültek, a narrátor és barátai, megfordulnak, isznak, beszélgetnek, veszekednek, lázba hullnak, lopnak, félnek és unatkoznak. Az elbeszélés árad, nem lehet letenni a könyvet, és a varázs egy része egy erdélyi irodalomkedvelő számára persze az, hogy az Áprily- és Jékely-családról van szó, bár csupán belehallgatva a regénybe, ami szintén rokonszenves tulajdonsága. A szereplők élnek, egyénítettek, érezzük, ez a Kőnig, ez a Sculptor létezett, mindenki létezett, méghozzá éppen így, ami rendkívüli varázslat, mert egészen más a létezés, mint az írásban-létezés.
Szerettem az avétát, amelynek a jelentését csak többszáz oldal után tudja meg az ember, miután már korábban megjelenik, és ez is a barátság markere, szerettem, hogy a jól kitalált szerkezet nem merev, nem rímel minden mindennel, vagy jóval ravaszabbul, semhogy zavaró lenne, szerettem, hogy a nagy szavakra nincs súlyos súly terhelve, bár időnként felbukkannak, szerettem az ebéd dicsőítését a 161. oldaltól kezdődően: "Szeretek ebédelni. Szeretem azt a lázas készülődést, ami az ebédet apai szigor alatt álló házakban körülveszi, amitől a nők rúgnak, csípnek és harapnak. Szeretem összes konok őseimet, akik harangszóra a kanál fokával türelmetlenül kopogtatva ültek az ebédlőasztalnál a nagy, homályos parókiákban, mert a nők szabadsága annyiban állt, hogy gonosz élvezettel vagy szeleburdiságból tíz percet késhettek az ebéddel. Szeretem az ebédhez tartozó összes ostoba, nagyképű és körülményes ceremóniát, a terítés esztétikáját, a dicséret kierőszakolását, a tetszés kierőszakolásának változatos módozatait és a nemtetszét eltitkolásáét, szeretem az összes gyakorlati tennivalót, a piacon a hús fontoskodó válogatását, a zöldséghámozás praktikáit...", és így tovább, krúdys örvényléssel. Szeretem Hrapka Tibor kifejező borítóját.
Nem értem viszont, hogy kerülhetett be a "Medárdi" meg a "Turgenyeves", mindkettő nagybetűvel: ha már újrakiadás, vágytam a tökéletességet.