Ahol a szív már füstölög - Kovács András Ferenc kötetéről
A hegyi költő — Nemes Nagy Ágnes így nevezte Babits Mihályt. A szellem légritka terére célzott, ahol a Jónás könyve szerzője mindig is tartózkodott.
Kovács András Ferenc új kötetében, a Névtelen cserépdarabokban, melyhez Hajdú Krisztina tervezett szép borítót, hegyi és mondhatni szőlőhegyi költők vannak. Berzsenyi, Csokonai, Arany, Ady, Radnóti, Dsida, Vörösmarty, és természetesen a KAFnak oly kedves görögök és rómaiak, meg a nagy szerepjáték, Calvus harminchat verse.
A szőlőhegyit egyáltalán nem az alkoholosra értem, hanem arra a kedélyre, amelyet Aranynál, Babitsnál, Adynál vagy Berzsenyinél nehezebben találnánk meg. Valami harc dúl a gyújteményben, hogy az ember lángot okádjon a hülyékre és a nemtelenekre, őrizze meg a szellem mívességét, de találja meg azért újra azt a kedvet, amely élni segít.
Kovács András Ferencnek mindig abszolút hallása volt, s ezt most a formaművészet mellett főleg arra értem, hogy a műveltséganyag szervesen épült bele a verseibe. Soha nem is találkoztam olyannal, talán Esterházy Péterrel még, akinek ennyire széles műveltsége volt, s az annyira benne forogjon, az ember ne érezze az "ezt épp most olvastam" gügye örömét, a friss is megéltnek, derítettnek tűnjön, mint a bor. Ezért tudnak a lábjegyzetek, mottók, ajánlások is szépek lenni, nem puszta tudóskodó izék, s ezt nem érti egynémely mai vagy tegnapi, aki katalán és egyéb költők verseit "fedezi fel".
Ez a műveltség is közös mind a megidézettekben, talán az egyetlen Adyt kivéve, de ő annyira egyedi jelenség, magánya annyira pózos és őszinte egyszerre, hogy szerintem ezért is került ebbe a válogatásba, miközben az indulatáról ugyanezt lehet elmondani, és a mából visszanézve még inkább azt, hogy igaza volt.
Ókori művészettel árad tehát a kötet, azzal az újklasszicizmussal, amelyet Láng Gusztáv, KAFnak is kedves tanára, Dsidánál és Radnótinál egyaránt felfedezett és elemzett. Valami örökérvényűt keres a beszélő, és ezt a műveltségben és a színvonalban találja meg. "Ó, röhögnöm / Kell megint az elaljasult világon, / Mert oly csapnivaló, akár egy olcsó / Színjáték, mit a mímusok szavalgtak / Hajdan Mantova hercegének... Ó, hogy / Krákogtak ripacsos heveny tirádák — / Hűlt szobrok hadonásznak úgy a légbe! / Rossz viccek pora végeláthatatlan / Puffogott — de van Isten! és van Ízlés, / Mert a szcéna is ősszedőlt, beroskadt, / Hirtelen leszakadt alattuk." (Ser Ungheretto a theátrumról — Ferrarai pasquillus 1499-ből — 26.) Ebbe a sorba sok vers tartozik, az egykor nagy élvezetű Arany János azt üzente éppúgy, mint a sötéten kavargó, szép Berzsenyis, antik.
Az én kedvenceim mindkét ciklusból, a Ianus könyvei nyílnak és a Caius Licinius Calvus harminchat verséből egyaránt azok, amelyekben a személyes lobogás összeérik a formával. Észérveket természetesen nehéz felhoznom, de a Két lány — Krisztina, Fanni vagy a Doria-versek szívszorító magányát a szövegekben éppúgy érzem, mint a borítón levő s a költőre emlékeztető arc tekintetében. "Csak a ránc ragyog / zakómon — csak egy arcvonás / múltja, melyben a kéz kitárt / magas ablakokat mos." (Semper eadem — 16.) Vagy: "Szólj hozzám, vacsorázz velem, / érezzem szavak ízeit — / nem szeretne a szám, a nyelv / szótlan megkeseredni szép, / némult égiek ajkán." (Ősz volt, Doria — 120.)
Ezek a versek gyönyörűek, az hommage-ok sem mérhetők hozzájuk, bár természetesen azok is szépen szólnak Kántor Lajoshoz, Alexander Brodyhoz, az Írók Boltjához, Esterházyhoz. De itt, azon a sávon, ahol a szív már füstölög — hogy ismét megidézzem azt a nagy költőt, akivel kezdtem az esszémet —, remekművek születnek. Velük a magány is remény.
Aki nem Jézus - Konrád György könyvéről
Hosszú nekirugaszkodások után végre elolvastam A látogatót. Sokáig kerülgettem Konrádot, az esszéit mindig szerettem, a regényeihez nem volt kanalam, évtizedeken át ennek sem tudtam nekifogni. Most végre zenélni kezdett a hangja, és magával ragadott.
Hát ez egy jó regény. Magamnak mondom, nem valami spanyolviasz-hangulattal. Olykor Fejesre, olykor Esterházyra emlékeztetett, előbbire a sanyarú világ feltérképezése, utóbbira a felsorolások ereje és fénye révén. Olykor éppenséggel Hrabalra, ha elfogadjuk, hogy a tobzódás a sötétben is tobzódás.
Ma már sok minden mást jelent, mint akkor, homoszexuálisnak lenni nem mindenki szemében különcség vagy bűn, a feleség- és gyermekverés sem oly szelíden problémátlan. De ma is van, és mindenkor lesz egy másik Magyarország, ahol valódi nyomorban élnek az emberek, ahol a hivatalnoki nyomor is nyomor, mert reménytelenség, ahol az, akinek segítenie kellene, unja már a segélykérőket, még ha érzései nem is satnyultak el egészen.
A tizenegy fejezetből álló regény cselekménye nem túl bonyolult, s az az igazság, hogy nem is kompakt. De ma már nem olyan erős kívánság a kompaktság, a cselekmény pedig maga a valóság, az pedig igencsak bonyolult. "Kapuról kapura járok a városnak ebben a negyedében, az elcsigázott és szélsőséges egyformaság szürkésbarna terepén, itt, a pókhálós és bemocskolt félmúltban, se nem új, se nem ódon utcákban – újonnan is rondák lehettek, avultan sem otthonosak, a tér kedélytelen gyűrődései." — olvassuk a Tereptan első alfejezetében. Az egész regény ezeknek a kedélytelen gyűrődéseknek a leltára, felleltározása, alkoholisták és prostituáltak, árvák és elmebetegek, tolvajok és zsarolók, agresszívek és unottak világa — a részvét nagy könyve, mert azt is bemutatja, miért nem érez részvétet az, aki részvétet érez, miféle gondok és előírások gátolják meg abban, hogy végig és mindenki iránt részvéttel tudjon lenni.
"Inni kellene még valamit. Puha hátú öregasszony támaszkodik az egyik kocsma leeresztett rácsának, a másik kocsma még nyitva van. Zümmögő kvarcfénnyel, húspogácsával, manduláskiflivel és alumíniumráccsal, sült hallal és törhetetlen üveggel, sajtos tekerccsel és oldaltükörrel még üzemel a kétkirakatos hűtőszekrény, ez a kórházkék kereskedelmi bálvány, szemben a lengőajtóval, amelyet két barnáspiros rokkant őriz a vámtisztek kikerülhetetlen otthonosságával, mankójukat keresztbe fektetve a küszöbön." Ez viszont az Anonim társulás 4. alfejezetéből való, és azt mutatja meg, hogyan folytatódik az elbeszélő akarata a többiek kívánságában. Itt az az elbeszélés legfőbb nehézsége, hogy valakinek, aki tisztában van minden nyomorúsággal, mennyire el kell tekintenie tőlük, ha segíteni szeretne, és nem Jézus.
Holott Jézus is látogató volt; a párhuzam azonban szánalmas. Emberekről van szó, akik így vagy úgy, de mindenképpen mellésiklottak, és nem is lehetett volna másként. És akárhogy igyekszünk, a miértre nem a szocializmus a válasz, hanem az élet. Sajnos, A látogató ma is érvényes.
Ha nincs beszéd, nincs őszinteség - Berkovits Balázs cikkéről
"...tudta, hogy a megszólalásnak nincsen meg az adekvát formája, még nincs, s különösen ebben a közegben. Megtehette volna, hogy kihasználja a nyilvánosságot, önmagát előtérbe helyezve – mint tették azt oly sokan, az erkölcsbíró szerepében."
Ezt az egyetlen idézetet emelném ki Berkovits Balázs cikkéből. Mert mindig is az volt a benyomásom, hogy az egyik legnagyobb probléma az, amit ő "önmérsékletnek" nevez. Ha Berkovits György megszólal, bizonyára sokkal hitelesebb lett volna, mint a fia, hiszen ő a történet szereplőjeként vallott volna arról. A cikkből pedig az derül ki, hogy a szerzője nemigen elégedett semmivel, Deczki Saroltát is bírálja.
Könczey Elemér karikatúrája
Minden joga megvan ahhoz, hogy az apját szeresse, ez a szeretet azonban nem homályosíthatja el az igazságot. Tar zsarolható volt, mint mindenki, vagy homoszexualitása miatt még inkább. Sem én, sem Berkovits nem tudhatja, mi lenne, ha ismét beköszöntene egy kemény kor. A jelenlegi hatalom félig sem olyan, mint amilyen azok az idők voltak, mégis mindenki talál mentséget bármire, s ha már nem talál, elkezd szótárazni: ez nem diktatúra, mondja, mintha attól, hogy nem pestisnek nevezzük, még nem lehetne belehalni.
Kis János azt írta Szabó Istvánról, hogy bármivel zsarolták légyen, csavar lett a gépezetben. Ezt illő lett volna elismernie Tar Sándornak is utólag, és Berkovitsnak igaza van abban, hogy lényegi beszélgetés alig történt Szabó esetében éppúgy, mint a Taréban, bár ez utóbbi történetet Deczki Sarolta sokkal jobban megvilágította, mint amennyire a cikk szerzőjének lesajnáló szavaiból kiderül.
És nemcsak ezt kellett volna beismernie Tarnak, meg nem is "beismernie" kellett volna, hanem beszélnie. De én úgy látom, apáink nemzedéke nem tanult meg bizonyos dolgokról beszélni. Mindenki lehetett besúgó, az ember sosem tudhatta, melyik barátja kicsoda: a sok tiltás belül került, félelemmé változott. Az erdélyi magyarság "a románokat" vádolja mindezért, az anyaországi "a zsidókat" meg lassan mindenkit.
A vallomás nem vált kedvelt műfajjá, s a beszélőket a mai napig gyanakodva nézik. "Visszafogottnak" illik lenni, körültekintőnek és ki tudja, minek. Éppen ezért én az önmérsékletet sem tartanám olyan rendkívüli tulajdonságnak. 1989 előtt nem valami angol klubban éltünk, ahol választhattunk volna a viselkedésmódok között — 1989 után pedig a jólneveltség a sunnyogás szinonimája lett.
Ha nincs beszéd, nincs őszinteség sem. "A megszólalás adekvát formáját" a megszólalások dinamikája adja. Nem lehet elvárni, hogy valaki egyszercsak feláll a némaság vagy a mellébeszélés közepén, és őszinte és hiteles lesz. Aki nem indul el, az nem várhatja, hogy megérkezik.