Tükörcserepekből tükör - Székedi Ferenc kötetéről
Ágoston Hugó, Nagy Miklós Kund, Székedi Ferenc. Ők hárman jutnak eszembe, mint akik ugyanabba a nemzedékbe tartoznak (ÁH 1944-es, NMK 1943-as, SZF 1945-ös), akik máig aktívak, jól írnak (tisztában vannak az alany és az állítmány misztériumával, mint egy másik nagy publicista, Tibori Szabó Zoltán fogalmazott), és megőrizték a józan eszüket. Közülük az utolsó — mármint betűrendben — most "összerakta az életét".
Az írógéptől az iCloudig — ez a címe az ötszáznál is több oldalt tartalmazó könyvnek, alcíme pedig: Egy zsögödi médiamunkás fél évszázadáról (1971—2021). Kiadta a Hargita Népe Kiadó, a szöveget Szatmári Cecília gondozta, a borító Damó Zsolt munkája. Jellemző cím ez, hiszen az a nemzedék még a szolgálat hevében nőtt fel, és máig sem szeretné lekaparni magáról ezt a neveltetést: innen a "médiamunkás" kifejezés. Meg hát ez a nemzedék még a szolidaritást is tanulta és gyakorolta, meg a munkamorált. Lehetőség szerint mindenről és mindenkiről kell írni, ami és aki fontos (volt), és ebben a mindenségben a színvonal teremti meg a különbségeket.
A mindenre figyelés elmélyült műveltsége — ez is ennek a nemzedéknek az egyik címkéje. Mindhármukkal bármiről lehet beszélgetni, anélkül a kockázat nélkül, hogy bármi színvonaltalant magasba dicsérjenek. Tévedhetetlenül ismerik fel a minőséget, bár szociális kapcsolataik és kötelességeik nekik is vannak.
Ez a fél évszázad különös volt. Bizonyára sokan ismerik azt az anekdotát, miszerint XY öreghölgy vagy -úr az idők folyamán négy országban lakott, pedig ki sem mozdult a falujából. Ez a nemzedék is: tollal, írógéppel kezdte, és eljutott a számítógépig, az emailig, a mobiltelefonig és a Facebookig.
A kötet felépítése nagyon átgondolt. Az Amikor mások kérdeztek című első tömb az SZF-fel készült interjúkat tartalmazza, a Tükör által élesebben a róla szóló laudációkat és utószavakat. Az Önarckép, előszóval a saját köteteihez írt előszavakat gyűjti össze, a Kriterion, közelképben a Kriterion Alapítvány működésének elemzéseit, az Iskola, az örök a Márton Áron Gimnázium köré csoportosul, az Arcok, szavak, emlékek Facebook-os recenziókat közöl, az Évek sodrásában pedig öninterjút, könyvtervet és önéletrajzot.
Ezt így végigmondani is sok, hát még megélni, megírni! Mindenesetre látszik benne a kettős kötődés: egyrészt az örök Zsögödhöz, másrészt leginkább az erdélyi magyarsághoz. Hiszen a Facebookon voltak román szerzők is (SZF Mircea Nedelciut is fordított élete során!) vagy máshol élő magyarok, de a szerző itt marad legszívesebben, ahol él.
Minden írás átgondolt és választékos, olykor akár veretes. Ez sem véletlen: gépet könnyű váltani, mentalitást nehezebb. Az is igaz, hogy az elemzett könyvek között akad olyan, amely szerintem nem érdemelt meg egy FB-bejegyzést, holott a beszkennelt dedikálások beillesztése nagyon jó ötlet. Meg az is, hogy a Domokos Géza-jelenség egészen más, mint a Tőzsér József-.
De az is biztos, hogy megváltozott a világ, és a lateiner értelmiséginek más lett a szerepe. Akik beleszürkültek ebbe, azok ma már alig olvashatók. Székedi Ferenc dolgozott tovább, dolgozott mindig. És végül összeállt ez a kötet: jól mutatja, mi minden történt itt.
Ami megvolt, hirtelen nincs - Salamon András Seprődi Kiss Attila-monográfiájáról
Tipikus erdélyi magyar sors — ez jutott eszembe Salamon András könyvét olvasva (a marosvásárhelyi UArtPress kiadásában jelent meg. Szaklektor: Boros Kinga, olvasószerkesztő: Rostás-Péter Emese, borítóterv: Ferencz Anikó). Mert ahogy haladtam Seprődi Kiss Attila életében, azt tapasztaltam, hogy a romániai diktatúra és a magyar közösség szorítása egyaránt megviselte, s míg indulásakor egy tehetséges, kíváncsi, a román színházi kultúrán nevelkedő művész volt, addig pályája végén sajnálatosan magyarrá vált: zárttá, merevvé és sértetté.
A szerző többször idézi az egészet mintegy keretbe foglaló mondatokat: "Meg nem értés és passzivitás között igyekszik az Ember saját létének szükségességét — életének értelmét — bebizonyítani."; illetve: "Nekem csak a magyar ember számára van mondanivalóm."
Ez utóbbi vallomás: borzalmas. S hát még, ha hozzávesszük, hogy egy Caragiale-rajongóról van szó! Ugyan kit érdekel az a művész, akinek feltett szándéka, hogy egyetlen közösség számára beszéljen?! Ám valójában még ennél is szűkebb a szándék, hiszen ilyenkor szokott kiderülni, "ki a magyar?" És már csak az nézheti meg a darabot, az értékelheti kellőképpen. Így merülünk szépen a provincia mocsarába.
Pedig hogyan kezdődött! Salamon András nagy erénye a tőmondatos, világos fogalmazás. A szerkezet áttekinthető, s az olvasó pontos, jól rajzolt képet kap egy vívódó emberről. Váratlan, de revelatív kapcsolódásokat mutat ki: "A fiatalokat fenyegető (lényegében a szerelmet eltipró) álarcos-botos 'kórus' jelenete akár a '90 utáni szentgyörgyi színházban száznál több előadást megért A csoda (rendező Bocsárdi László, 2002) előképének is tekinthető. Seprődi Kiss Attila rendezései csökkentik a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház és a Tamási Áron Színház közti távolságot." (36.)
Ez az 1975 februárjában bemutatott Illyés-előadás, a Dupla vagy semmi értékelése. És több ilyen van, egész sor a tizenhét év alatt, amíg Seprődi a szentgyörgyi színháznál dolgozik. De aztán fokozatosan elvásik a rendező, ami nem meglepő, ha az akkori szorítást és gyötrést (szeku, vizionálások, barátok zaklatása, folytonos szorongás) felszámítjuk. Nagyon keménynek, öntörvényűnek vagy éppenséggel tragikus koboldnak kellett lenni ahhoz, hogy az ember ép ésszel megússza, csak Bodor Ádámnak, Szilágyi Domokosnak, Szilágyi Istvánnak, Vermesy Péternek, Baász Imrének és még néhány embernek sikerült — és időnként milyen áron.
A kitepelülés pedig, akkor, majdnem borítékolható kudarc: Nánay István nagyon pontosan látja: "Attila akkor is belekényszerült a 'nemzeti' címkébe, ha nem volt egészen ínyére. Aki 'onnan' jött, azt a művészi és értelmiségi közeg felcímkézte. (...) Attilának azzal kellett szembesülnie, hogy ha játszottak is Németh Lászlót, Illyést vagy Sütőt, azt kötelező penzumként, tehát rosszul játszották, és nem keresték azt, mit mondhat az adott korban a gondolati dráma..." (96.)
Harag is nagy ellenpélda — rá Seprődi amúgy is ideges a Csillag a máglyán nemcsak általa a Haragénál jobbnak érzett előadása miatt. Én azonban nem hiszem, hogy annál jobb lehetett, nem a passzív áhítozás, hanem Harag színpadképei okán, melyek mindig többet és mást mondtak, mint a túlságosan intelmes és szájbarágós szöveg. De nem ez a lényeg, hanem a sértettség, amely egyre inkább felfalja az embert. És ha mindenki azt várja, hogy "erdélyi magyar" legyél (ma is, holott hol van már a diktatúra!), akkor egy idő után nagyon is érthetően belefáradsz. Ráadásul akkor, 1985-ben, amikor Seprődi áttelepült, még nem volt több látásmód, változó perspektíva. Aki erdélyi magyar, az szenved, ha pedig nem, akkor áruló. Ezzel megküzdhetett egy olyan fiatalember, mint Tompa Gábor volt (őt is többször emlegetik a Woyzeck és a Zoo story kapcsán), egy középkorú férfi már jóval nehezebben.
Seprődi Kiss Attila rácsai — jó cím ez. Egy félresikerült rendezői megoldásra éppúgy utal, mint egy félrecsúszott életre. Az okokat tán mélyebben is fel lehetett volna tárni, a jelenség bemutatása azonban így is figyelmet érdemel.
Remek rajz egy szürke lánytól - Rakovszky Zsuzsa regényéről
Rakovszky Zsuzsa vérbeli történelmi regényt írt. Az idők jelei a XVI. századi Münster rajza, azé az időszaké, amikor egy évig Leideni János uralkodott a város fölött. A könyvben Jan Bockelsennek nevezett szereplő igazi újhitű: szenvedélyes és kizárólagos, és még cinikus és ripacs is, nem beszélve arról, hogy úgy érzi, nehéz gyermekkora miatt minden megilleti. Ezért aztán gyereklányokat éppoly könnyű szívvel az ágyába terelget, pontosabban rabolgat, mint ahogy embereket gyilkoltat meg, ha nem azt teszik, amit ő, azaz Isten diktál.
Nagyszerűen jellemzett szereplő Knipperdolling is, akihez a néma Liza kerül, s aki egyfelől gyenge, másfelől éppen ebből a gyengeségből meríti szemellenzős hitét és megalkuvást nem ismerő zelótaságát. Mindent elnéz Jannak, bár a végén félni kezd, és menekülni próbál, persze már későn.
Csodálatos annak a szerelemnek az ábrázolása, amely asszonyát ehhez a tuyimutyi kíméletlenhez fűzi, és pontosan azért, mert semmiféle magyarázata nincsen. Knipperdolling az asszony mindkét lányát tönkreteszi, mert Jannak adja, s a nő bünteti is őt megvető tekintetekkel és összeszorított szájjal — mégis félti, és utána szalasztja Lizát, valahányszor későig sem ér haza. Jó figurák a próféták is, meg Hans, az a fiatalember, aki folyton segíti a némaságát időközben elveszítő, de ezt el nem áruló Lizát (érdekes párhuzam, hogy a Száll a kakukk fészkére elbeszélője is így cselekszik).
A leglaposabb szereplő éppen a mesélő. "Liza, a néma, aztán már egyre kevésbé néma cselédlány az őt ért traumák következményeként falat húz maga köré, és mindentől távolságot tart, ami vele vagy a környezetében történik. Érzelmektől mentes mesélő, aki nem kötődik igazán más szereplőkhöz, és dermedtsége csak a regény végén kezd feloldódni." Ennek a molyon olvasott kommentnek nagyon mélyen igaza van. Liza Jant sem veti meg, amihez persze kapunk némi felkészítőt: a lányt több ízben megerőszakolják korábbi helyén, de hát talán éppen ezért lehetne keserűbb azokkal szemben, akik csak úgy bemennek hozzá. Vagy gondolkodjon többet ezen a kiszolgáltatottságon, mint ahogy a Sorstalanságban folyton utalások történnek a kamasz belenyugvására. Ami itt történik ezen az írói téren, azt kevésnek érzem, s megértem, ha némely harcos feministák idegesek lesznek tőle, de hangsúlyozom: az írói megoldatlanság miatt, nem mintha visszavetítenék egy elvárást. Valahogy úgy tűnik, hogy aki magával szemben ilyen igénytelen, az nem tud ilyen szépen mesélni másról.
A regényben krónikás versek olvashatók, ezek viszont remekművek, éppen olyan durván tehetségesek, mint amilyen lenni szokott az efféle költészet, és tovább lendítik a történetet — csak ezeket is honnan szedi egy néma cselédlány? A műveltsége egy részét még megmagyarázhatjuk a folytonos templomozással meg az imakönyvek olvasásával, de mindent azért nem lehet ezzel megindokolni.
Szóval remek könyv ez, mely azért sok írói kérdést-problémát vet fel. És sok politikait is: mint Eco mondja, Manzonit sem az érdekelte, mi történik hajdanában-danában. A semmiből keletkező rettenetes rémuralom nem véletlenül izgat egy nagy írót, hiszen egyre inkább körénk szorul a lehetőség.
Ám az idők jeleit Münsterben sem tudták jól olvasni...