Nem elég hideg kút - Molnár T. Eszter könyvéről
A Hidegkútat barátom lelkes ajánlására olvastam el, aki a regény visszafogottságáról áradozott a szülő-gyermek kapcsolatot illetően, és bár mostanában úgy veszem észre, a visszafogottság nem jelző, hanem elvárás, mégis kíváncsi voltam.
Sajnos csalódást éreztem. Vannak regények, amelyeknek rövid, száraz mondatai egy idő után túllendítenek egy világ felé: Spiró vagy Nagy Gerzson jut eszembe, hogy csak a magyarokat emlegessem. Molnár T. Eszternél nem éreztem ezt. Az egyik olvasó, talán a Molyon, Kiss Tibor Noé könyvéhez hasonlítja a Hidegkútat, de az egy érdekesebb világ, és a monológok is többnyire átgondoltabbnak tűntek.
A szerző bizonyára érzékeny ember, a könyvet viszont nem szerethetem — írta Károlyi Csaba egyszer. Nos, hogy nem szerethetem, az túlzás, mert nagyon is átérzem mindazt, amiről Barbara, Simon, Juli és Attila tragédiája szól. Csak nem szól elég erősen, mármint írói értelemben; elég szokványos. Manapság "mindenki" depressziós vagy morfinista, minden kamasz lázadozik, ha nem is éppen úgy, ahogy itt; mindenki be van betonozva önnön vágyai teljesületlenségébe és teljesíthetetlenségébe.
A Hidegkút semmivel nem ugrik ki, semmi nem emeli ki abból a szürkeségből, amelyben sokan élni látszanak. A töredezettség, a rövid mondatok vagy a líraiság, minden megszokott immár, és megszokott is marad, úgy értem, a narrációban is.
Persze mindig előfordulhat, hogy tévedek: már többször elképzeltem egy simléderes sapkát, amelyre azt varratom: SZERINTEM. De hát szorgos olvasó vagyok, és szeretem elmondani a tévedéseimet is.
Fordítsátok vissza a szavakat - Sütő András szirupjairól
Cselényi Laci az osztálytársam volt, s már akkor tudtuk, hogy a Sütő András unokája. És akkoriban Sütő nem egy író volt a sok közül, hanem valóságos jelkép. A mai sztárok csak népszerűek, de Sütőben egy közösség sorsa összpontosult.
Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat tehát kétfelől is izgatott, már többször belevágtam.
Ám a duktus, a stílromantika olyan sűrű, hogy sziruppá áll össze, sehogy sem fogyasztható. A drámák esetében Harag György képi zsenialitása és a színészek alakítása megmenthette a szöveget, itt azonban csak a tobzódó képek vannak. "Jegyzetek hómezőn és porban" — már az alcím túl édes. "Lászlónak szerzett címe, rangja nincs még: néhány öröklött méltósága csupán: családunk hanyatló birodalmának felgyarapítója, anyjának hercege, apjának főhercege, nagyszüleinek grófja, dédatyjának őrgrófja, s ami még reá vár: Szavaink Nagyfejedelemsége. Öröksége hatalmasnak nem mondható — csattogó tehervonatok között egy imbolygó kalitka —, de nyolcszázezer szó-alattvalójával mégis ki nevezné potomságnak?" (5.) Ez a kalitka már egyenesen képzavar, s a gyermeknek ilyen terhes környezetbe való beillesztése mai szemmel fárasztó.
Sokkal jobb az Anyám könnyű álmot ígér, talán a valóság másféle türemkedése miatt.
Egy gyermek nevelése közben lehet fuvolázni, de a huszadik század eleje nem volt habostorta, s a tények ellenpontozzák Sütő rendkívüli hajlamát arra, hogy ne gondolkodjon, hanem áriázzon. Az Engedjétek... Rousseau-ról, Erasmusról, "Darwin Károlyról" szóló passzusai olvastán az ember először ideges lesz, aztán szégyenkezni kezd.
Talán érthető, hogy egy egész közösség ennyire meghatódott. 1989 előtt Románia sötét volt és szűk, s a szárnyaló metaforák a szárnyalás látszatát is megteremtették, s nem vevődött észre, mennyire nem szárnyalnak valójában. A metafora a mellébeszélés eszköze is lehet, és a kettős beszéd bűvöletében a mellébeszélés is hitelesnek tűnik.
Nem tudom; mindenesetre a szóbeszéd, hogy Harag sokat küszködött a drámák szövegével, megfelelhet a valóságnak. A színpadon nem lehet szóvirágzani: a színésznek helyzetekre, gesztusokra, valóságra van szüksége, s ha neki nincs, mert elég a hangját rezegtetnie, a rendezőnek mindenképpen kell, hiszen ő egy víziót építene fel, ha lenne miből. A lázadást, a barátságot nem elég elmesélni: fel kell mutatni.
Az is látszik ugyanakkor, hogy Sütő stílromantikája hogyan vezetett Wass Albert ürességéhez, és hogyan lett vevő az erdélyi magyarság a nagy szólamokra. Emlékszem, egyszer Kalotaszentkirályon valamilyen gyűlést tartottak, és Benkő Samu hangját rezegtetve szavalt. A végén odajött hozzám egy hölgy, és azt mondta: beh szépen beszélt! Még a h-t is hallottam.
Innen már csak egy lépés vezetett odáig, hogy Sütő olvasói bármit elhiggyenek, ami szépen hangzik, és persze nincs szépség anélkül, hogy a magyarság emlegetve legyen. Valamilyen vésznek kell fölöttünk lebegni, és egy átkos hatalomnak, s akkor aztán nyert ügye van bárkinek, aki ezekre utal.
"Nagyot érezni mindig könnyebb, mint szembenézni a gondolkodás fáradalmaival" — mondta egy politológus egyszer. Nekünk meg még szövegünk is van arra, hogyan kell nagyot érezni, és nem kétségbevonni a saját érzéseinket, sőt, pompásnak vélt metaforákkal körülbástyázni kagylóban sebzett magányunkat. A valóság már nem is számít, különben is, mostanában mintha ezekhez a túlságosan telt metaforákhoz alkalmazkodna. Cukorbetegek vagyunk, és kétpofára habzsoljuk a krémest.
Nincs már - Orbán János Dénes Kossuth-díjáról
Volt egyszer egy fiatalember, aki valamiféle frissességet lehelt az 1990-es évek Kolozsvárába. Rejtő-átiratai megpezsdítették a Bretter Kört, nagyokat röhögtünk Troppauer Hüméren, a másfél mázsás, lágy Juditon, Krétán meg a többieken. Semmit nem tudtunk Parti Nagy Lajos rejtősködéseiről, s a srác vagánysága valahogy meggyőzött arról, hogy ez jó, minden ellenszenvem ellenére még engem is.
Lapot is alapítottak többen, az Előretolt Helyőrséget, meg előálltak a transzközép nevű gondolattal, mely nem volt éppen koherens, de hát az irányzatok nem is mindig azok, az újat akarás inkább sugárzik belőlük, mint a logika.
A fiatalembernek nagynevű pártolói voltak, az említett PNL-en kívül Cs. Gyímesi Éva és Margócsy István, de emlékszem a Korunk verstopjára is, melynek bemutatóján Balassa Péter alig bírt magával az örömtől, hogy megismerhette.
Így indult Orbán János Dénes, és még ígyebbül, hiszen itt nyilván csak jelezhettem néhány aspektust. Az ellenszenvem sem volt ártatlan: a magabiztosságának köszönhette, amelyből nekem kevés jutott.
Aztán megromlott, s ebben nagy szerepe volt Szőcs Gézának, aki valamiféle mocsaras udvartartást képezett maga köré. "Megélhetési monográfus" — jellemezte kiválóan Radnóti Sándor OJD-t a Méhes György-kötet után, amelynek az elemzett íróról szóló dicséretei a nyolcadikos fuvolázásokat idézte. A vagányságból pökhendiség lett, példányszámok fitogtatása, összegek és kapcsolatok arroganciája, a hatalom bűvölete. Ha gazemberségekben hisz, tán az sem lett volna olyan meghökkentő, mint hogy a hatalomban. A farmernadrág szervilissé vált.
Most pedig Kossuth-díjat kapott, s ez ennek a pályának a betetőzése. "Jánoska" (így szólítottuk annak idején) elérte célját, ami persze nem sikerülhetett volna a jelenlegi magyarországi hatalom cinizmusa nélkül. Nem az a cél, hogy valódi alternatíva szülessen egy sokat mantrázott "liberális fölény"-nyel szemben, hanem az, hogy a jelenlegi hatalom imádása jelentse a legdíjazottabb irodalmi értéket. Ettől nem válik értékké, de dicsekedni lehet vele, mutogatni és körvbevinni a magyar kultúrterületen, interjúkat adni és nagyszájú lenni. Egy Kossuth-díjas, az mégiscsak egy Kossuth-díjas.
Kár, mert emiatt árnyékba borul olyan igazi költők Babérkoszorúja, mint Fekete Vince és Lövétei. OJD Kossuthja azonban nem kár, hanem minden szempontból logikus. Egy cinikus kormány adta egy karrieristának, egy olyan társadalomban, melyben még a legjobbak is azon tűnődnek, hogy minek nevezzenek valamit, ami szörnyű.
Troppauer Hümér sír.