Mélységből kiált - Salat Lehel Sopsits Árpád-estjéről
Legalább háromféle versmondó van. Az egyik a közösség ügyében jár, klasszikusokat terjeszt, egy pedagógiai éthosz nevében működik. A másik úgy képzeli, ő a legfontosabb, fontosabb magánál a költőnél is, akinek a verseit ordítja zokogva. A harmadik teljesen átadja magát a versnek, miközben — hiszen művész — teljesen mégsem adhatja át magát neki, arány- és formaérzék, erő ahhoz, hogy engedje vágtatni a lovat, de ahhoz is, hogy fékezze: minderre szüksége van.
Fotó: Miskolci Nemzeti Színház
"Barátaim! / Egy újabb, felettébb kalandos, bátorságot igénylő benső utazásra, repülésre hívlak benneteket." — Salat Lehel így hív az estjére. Mert ő valóban mindig feszült, szembenézős, karcoló verseket válogat, sorrendbe teszi őket, díszletet és zenét keres hozzájuk. Valójában: embereket keres maga mellé. Sopsits Árpád, Zságer-Varga Ákos, Hajdufi Péter így kerül együvé egy felkavaró előadáson.
Mindig valahonnan a mélyből kiált az a szereplő, akit Salat Lehel jelenít meg. Mint a művészetekben mindig, itt is olcsó volna Salat Lehellel, a civillel azonosítani mindazt, amit szövegben, zenében, videóban elmond. Itt az a valaki beszél, akire Salat Lehel a verseken keresztül, a versek segítségével talált rá, s akit ezeknek a műveknek a révén szólaltat meg.
Teljesen fekete, mindenesetre sötét inkább, mint világos, illetve csak testének kivillanó részei világítanak. Mint a Lélekcsöndben, az Átmeneti gyermekben is a semmibe vetett embert látjuk, s ezt nem valamiféle egzisztencialista sznobéria mondatja velem, hanem mert ezt érzem, ahogy kiválik a színpad fény- és árnyékpöszlékes ködéből, és megszólal. Az arca éles, a mimikája törött, a hangja recseg. Fájdalom van ebben az estben nagyon sok, és a szavakban reménytelen magány.
"és felzúdulnak a napsárga buldózerek / s repednek májak tüdők koszorúerek // rám szól a kedves / „fogd már be kicsit / süt a nap baszd meg / észre sem veszed / csak azok a sárga / kibaszott buldózerek” // s repednek májak tüdők koszorúerek / és felzúdulnak a napsárga buldózerek // s én beleégek / a bizonytalan jelenből / a bizonytalan jövőbe" Nem szívesen idézek, mert az est csak egészében érvényes, egyben, tömören és töményen, de a hangulatot mégis kellene érzékeltetnem. Mint a beszélő szálkák, úgy ragadnak be ezek a sorok is a köröm alá, úgy mondja őket Salat Lehel is, úgy szúr a zene is, úgy tép a videó.
Ha a közösségnek dolgozunk, az, hogy valamit megfogalmaztunk, máris örömmel tölthet el. Ha a hiúságunknak, akkor azért csiszolunk, hogy minél fénylőbbek legyünk. De ha magunkat keressük, nem hazudhatunk, és Salat Lehel féktelenül, noha művészi eszközökkel őszinte Sopsits Árpád révén.
Az Átmeneti gyermek cseppet sem átmeneti művészet.
Félelemkatalógus - a pedofilok ügyéről
Ebben az egészben, ahogy sokan viszonyulnak a pedofil-botrányhoz, többféle félelmet érzek. Az első talán a hit félelme, ti. hogy akiben hiszünk, az nem lehet bűnös, következésképpen, ha a számunkra rokonszenves rendszer köztársasági elnöke tévedett, akkor: nem tévedhetett. Ez aztán összekapcsolódik a különféle összeesküvés-elméletekkel, melyek szerint senki nem bűnös, ezt csak a rongy ellenzék állítja, illetve a mifelénk még mindig népszerű műveltség = erkölcs egyenlettel; olyan bejegyzést is láttam már, hogy Novák Katalin valamikor Mécs Lászlót szavalt, lemondása tehát elfogadhatatlan.
Külön kell említeni az imaláncok jelenségét. Ez a vallás mindig meglévő porhintési potenciálja. Együtt imádkozunk, s akkor azt hisszük, minden bűn eltűnik. Azzal áltatjuk magunkat, hogy így az áldozatok is jól járnak, a bűnösök is, és főleg mi: imaláncra mentünk, bűnösök tehát semmilyen értelemben nem lehetünk. Hogy az áldozatoknak egy ima annyi, mint holt lovon a patkó, hiszen bántalmazták őket, gyógyulásuk évekig tart majd, és nem "múlik el", mint egy gyomorfájás, az senkit nem érdekel. Annál inkább viszont az, hogy így jól eggyémossuk a bűnöst az áldozattal, és Krisztusnak képzeljük magunkat.
A másik az iszapos patriarchátus félelme. Olyan jól megvoltunk annyi ideig azokkal a közhelyekkel, miszerint "ha a gyermek rendesen viselkedik, nem történhet semmi baja", "aki tisztességes, annak nincs mitől félnie", "a felnőtteknek fogadj szót, kisfiam", "egy férfi nem sír", vagyis ezekkel a felülről-lefelé közhelyekkel, hogy most teljes mértékben meg vagyunk lepődve, ha bebizonyosodik, mennyire üresek voltak. De még mindig nagy a kapálódzás, Bedő Imrét hívják meg, hogy mondja már el, milyenek a férfiak, és ezzel szemben milyenek a nők. A "szemben" nagy szerepet játszik a szemléletben.
A harmadik a többség félelme. Sokan hörögnek, hogy "minden filmben kell lennie egy melegnek", s ha az ember "kiszámolja", még mindig nem az a normális, ha a normálisat a többséggel azonosítjuk. Szóval egyáltalán nem kellene félni, de rettegnek. Bizonyára úgy érzik, megváltozott, sőt, összeomlott a világ, holott inkább csak változik, de még messze van a megváltozástól.
Ha a hit egy bűntelen mi-ben nyilvánul meg, akkor a pedofilok nem ennek a mi-nek a része: íme, a bűntelen közösség visszaüt: nem engedi meg, hogy a bűnről a maga konkrétságában beszéljünk, úgy, mint ami minden közösségben előfordulhat, hiszen másként nem is beszélhetünk kereszténységről.
Talán az is szerepet játszik, hogy a vallás maga egy felülről-lefelé világ sokak szemében. Jézus neve szépen hangzik, de az a "mellett-ség", amelyet hirdetett, nem sok szívbe lopakodott be. A felháborodott rettegők népe militárisan képzeli ezt is: fent Isten dörög, lent a bűnösök bűnhődnek. Vagyis ők, nem mi.
Nagyjából, azt hiszem, ennyiben foglalható össze az, hogy sokak előtt miért nem világos ma sem, miért bűn a pedofília, és miért kellene lemondania azoknak, akik ezt nem értik, holott korábban folyton úgy beszéltek, mintha értenék.
A szabadság zenéje - Csíky András halálára
A legfontosabb erdélyi magyar színész volt.
• Tovább olvasom »