Aki minden vegyértékével olvas - Lapis József kötetéről
Lapis Józsefet kezdettől Balázs Imre Józseffel párban láttam: ugyanaz a higgadtság, ugyanaz a körültekintő okosság, ugyanolyan váratlan, de nem provokatív szempontok. Szeretném leszögezni, hogy ezt a lehető legnagyobb megbecsülés hangján írom.
Az Elég című, Herczeg Ákos szerkesztette kötet, mely a szép Új Alföld Könyvek sorozatban jelent meg, ugyanezekről az erényekről győz meg. Külsődlegesen a rengeteg kerek és szögletes zárójel, gondolatjel, kitérő miatt — ám mint minden érdemes szerző esetében, a külsődleges dolgok mindig belülről fakadnak. A zárójelek és egyebek tehát nem szellemeskedések vagy végiggondolatlanságok palástolásai, hanem a lehető legszervesebb szellemi gesztusok.
Van tehát egy ellentmondás, egy jóféle feszültség a cím és a kötet belseje között. Bár, ha jobban meggondoljuk, az "elég" után nem következik felkiáltójel, és az alcím: "Közelítések a kortárs irodalomkritikához". Ez is érdekes: miért az irodalomkritikához? Hiszen a könyvben mindenféléről olvasható írás, Turi Tímeáról és Kányádiról, Anne Sextonról és Frank O'Haráról, antológiákról és életművekről — mindenféléről valóban.
Ami azt jelenti, Lapis mindenre próbál figyelni, a mai áttekinthetetlen könyvtermésből hálózatot próbál kialakítani, s azt értelmezni szeretné. Ebben a kísérletben élesebb, "bevállalósabb", mint Balázs: "Maradtak a kötetben olyan versek is, melyek szerintem inkább a 'kreatív', 'ügyes' jelzőket vonzzák magukhoz (...) Olykor vészesen közel kerülünk a giccs határához" — írja például Balaskó Ákos A gépház üzen című kötetéről (149.), vagy Krusovszkyról is olvashatunk markáns véleményt a Vasvári Melinda készítette beszélgetésben.
Ezek az élességek viszont azért vállalhatók, mert az általános attitűd szelíd szigorában gyökereznek. Ha a gyerekkönyv-kritikáról szóló tanulmány (A jéghegy csúcsa alatt — Gondolatok a gyerekkönyvkritikáról — 45-52.) lényegi mondandójára csak oldalak után térünk rá, akkor azt kell sejtenünk, a lényegi mondandó nem mindig akkor kezdődik, amikor mi gondoljuk: a nyitány a mű része. Ez az operáknál sincs mindig így, de Lapisnál mindig így van.
Szóval azt akarom mondani, hogy Lapis József egész lényével, műveltségével, értelmével, ízlésével, mértéktartásával olvas: ezért nem rejti alá időnkénti cudar véleményét: eljut a cudarsághoz, nem azzal kezdi, nem is az a célja. A cél az olvasás és az értelmezés; a gondolkodás mindkettőhöz kell.
Ezért aztán a legnagyobb élvezettel olvastam a Kis kritikai thesaurust meg Az elég jó kritikust is (19-31, illetve 31-39.), a kritikusi szótárt és a szerző emlékezetes búcsúját a kritikától. Nem a búcsú, hanem a humor fölötti örömömben. "Szerző: Őrült sár és istenarcú lény. Nélküle nincs mű — az olvasáshoz viszont már nem feltétlen szükséges asszisztálnia, igaz, a szerzői önértelmezések (Gondolta a fene!) rendszeres viszonyítási pontjai a kritikáknak. Különbséget kell tennünk pályakezdő és befutott szerző, valamint 'sztáríró' között. A pályakezdő udvarol, a befutottnak udvarolnak. (A sztár csak fölveszi a gázsit.)" (20.) "See the big picture. Nézz utána az életműnek. Ha nem is olvasol el mindent a szerzőtől (különben ki írna Tandoriról vagy Vörös Istvánról?) a lényegi kapcsolatokat és folyamatokat ismerni kell. Nem a semmiből terem a világ." (36.)
Ezekből az idézetekből az is látszik, hogy Lapis jó író: érzékletes, tágas, és kellően gonosz. Kritikusként egyébként az utóbbi vonását engedi el a legritkábban, s ezért aztán azt hiszem, az utóbbi idők egyik legjelentősebb kritikusát üdvözölhetjük az Elég olvasóiként. Távozáskor? Remélem, nem.
Ahol a szív már füstölög - Kovács András Ferenc kötetéről
A hegyi költő — Nemes Nagy Ágnes így nevezte Babits Mihályt. A szellem légritka terére célzott, ahol a Jónás könyve szerzője mindig is tartózkodott.
Kovács András Ferenc új kötetében, a Névtelen cserépdarabokban, melyhez Hajdú Krisztina tervezett szép borítót, hegyi és mondhatni szőlőhegyi költők vannak. Berzsenyi, Csokonai, Arany, Ady, Radnóti, Dsida, Vörösmarty, és természetesen a KAFnak oly kedves görögök és rómaiak, meg a nagy szerepjáték, Calvus harminchat verse.
A szőlőhegyit egyáltalán nem az alkoholosra értem, hanem arra a kedélyre, amelyet Aranynál, Babitsnál, Adynál vagy Berzsenyinél nehezebben találnánk meg. Valami harc dúl a gyújteményben, hogy az ember lángot okádjon a hülyékre és a nemtelenekre, őrizze meg a szellem mívességét, de találja meg azért újra azt a kedvet, amely élni segít.
Kovács András Ferencnek mindig abszolút hallása volt, s ezt most a formaművészet mellett főleg arra értem, hogy a műveltséganyag szervesen épült bele a verseibe. Soha nem is találkoztam olyannal, talán Esterházy Péterrel még, akinek ennyire széles műveltsége volt, s az annyira benne forogjon, az ember ne érezze az "ezt épp most olvastam" gügye örömét, a friss is megéltnek, derítettnek tűnjön, mint a bor. Ezért tudnak a lábjegyzetek, mottók, ajánlások is szépek lenni, nem puszta tudóskodó izék, s ezt nem érti egynémely mai vagy tegnapi, aki katalán és egyéb költők verseit "fedezi fel".
Ez a műveltség is közös mind a megidézettekben, talán az egyetlen Adyt kivéve, de ő annyira egyedi jelenség, magánya annyira pózos és őszinte egyszerre, hogy szerintem ezért is került ebbe a válogatásba, miközben az indulatáról ugyanezt lehet elmondani, és a mából visszanézve még inkább azt, hogy igaza volt.
Ókori művészettel árad tehát a kötet, azzal az újklasszicizmussal, amelyet Láng Gusztáv, KAFnak is kedves tanára, Dsidánál és Radnótinál egyaránt felfedezett és elemzett. Valami örökérvényűt keres a beszélő, és ezt a műveltségben és a színvonalban találja meg. "Ó, röhögnöm / Kell megint az elaljasult világon, / Mert oly csapnivaló, akár egy olcsó / Színjáték, mit a mímusok szavalgtak / Hajdan Mantova hercegének... Ó, hogy / Krákogtak ripacsos heveny tirádák — / Hűlt szobrok hadonásznak úgy a légbe! / Rossz viccek pora végeláthatatlan / Puffogott — de van Isten! és van Ízlés, / Mert a szcéna is ősszedőlt, beroskadt, / Hirtelen leszakadt alattuk." (Ser Ungheretto a theátrumról — Ferrarai pasquillus 1499-ből — 26.) Ebbe a sorba sok vers tartozik, az egykor nagy élvezetű Arany János azt üzente éppúgy, mint a sötéten kavargó, szép Berzsenyis, antik.
Az én kedvenceim mindkét ciklusból, a Ianus könyvei nyílnak és a Caius Licinius Calvus harminchat verséből egyaránt azok, amelyekben a személyes lobogás összeérik a formával. Észérveket természetesen nehéz felhoznom, de a Két lány — Krisztina, Fanni vagy a Doria-versek szívszorító magányát a szövegekben éppúgy érzem, mint a borítón levő s a költőre emlékeztető arc tekintetében. "Csak a ránc ragyog / zakómon — csak egy arcvonás / múltja, melyben a kéz kitárt / magas ablakokat mos." (Semper eadem — 16.) Vagy: "Szólj hozzám, vacsorázz velem, / érezzem szavak ízeit — / nem szeretne a szám, a nyelv / szótlan megkeseredni szép, / némult égiek ajkán." (Ősz volt, Doria — 120.)
Ezek a versek gyönyörűek, az hommage-ok sem mérhetők hozzájuk, bár természetesen azok is szépen szólnak Kántor Lajoshoz, Alexander Brodyhoz, az Írók Boltjához, Esterházyhoz. De itt, azon a sávon, ahol a szív már füstölög — hogy ismét megidézzem azt a nagy költőt, akivel kezdtem az esszémet —, remekművek születnek. Velük a magány is remény.
Aki nem Jézus - Konrád György könyvéről
Hosszú nekirugaszkodások után végre elolvastam A látogatót. Sokáig kerülgettem Konrádot, az esszéit mindig szerettem, a regényeihez nem volt kanalam, évtizedeken át ennek sem tudtam nekifogni. Most végre zenélni kezdett a hangja, és magával ragadott.
Hát ez egy jó regény. Magamnak mondom, nem valami spanyolviasz-hangulattal. Olykor Fejesre, olykor Esterházyra emlékeztetett, előbbire a sanyarú világ feltérképezése, utóbbira a felsorolások ereje és fénye révén. Olykor éppenséggel Hrabalra, ha elfogadjuk, hogy a tobzódás a sötétben is tobzódás.
Ma már sok minden mást jelent, mint akkor, homoszexuálisnak lenni nem mindenki szemében különcség vagy bűn, a feleség- és gyermekverés sem oly szelíden problémátlan. De ma is van, és mindenkor lesz egy másik Magyarország, ahol valódi nyomorban élnek az emberek, ahol a hivatalnoki nyomor is nyomor, mert reménytelenség, ahol az, akinek segítenie kellene, unja már a segélykérőket, még ha érzései nem is satnyultak el egészen.
A tizenegy fejezetből álló regény cselekménye nem túl bonyolult, s az az igazság, hogy nem is kompakt. De ma már nem olyan erős kívánság a kompaktság, a cselekmény pedig maga a valóság, az pedig igencsak bonyolult. "Kapuról kapura járok a városnak ebben a negyedében, az elcsigázott és szélsőséges egyformaság szürkésbarna terepén, itt, a pókhálós és bemocskolt félmúltban, se nem új, se nem ódon utcákban – újonnan is rondák lehettek, avultan sem otthonosak, a tér kedélytelen gyűrődései." — olvassuk a Tereptan első alfejezetében. Az egész regény ezeknek a kedélytelen gyűrődéseknek a leltára, felleltározása, alkoholisták és prostituáltak, árvák és elmebetegek, tolvajok és zsarolók, agresszívek és unottak világa — a részvét nagy könyve, mert azt is bemutatja, miért nem érez részvétet az, aki részvétet érez, miféle gondok és előírások gátolják meg abban, hogy végig és mindenki iránt részvéttel tudjon lenni.
"Inni kellene még valamit. Puha hátú öregasszony támaszkodik az egyik kocsma leeresztett rácsának, a másik kocsma még nyitva van. Zümmögő kvarcfénnyel, húspogácsával, manduláskiflivel és alumíniumráccsal, sült hallal és törhetetlen üveggel, sajtos tekerccsel és oldaltükörrel még üzemel a kétkirakatos hűtőszekrény, ez a kórházkék kereskedelmi bálvány, szemben a lengőajtóval, amelyet két barnáspiros rokkant őriz a vámtisztek kikerülhetetlen otthonosságával, mankójukat keresztbe fektetve a küszöbön." Ez viszont az Anonim társulás 4. alfejezetéből való, és azt mutatja meg, hogyan folytatódik az elbeszélő akarata a többiek kívánságában. Itt az az elbeszélés legfőbb nehézsége, hogy valakinek, aki tisztában van minden nyomorúsággal, mennyire el kell tekintenie tőlük, ha segíteni szeretne, és nem Jézus.
Holott Jézus is látogató volt; a párhuzam azonban szánalmas. Emberekről van szó, akik így vagy úgy, de mindenképpen mellésiklottak, és nem is lehetett volna másként. És akárhogy igyekszünk, a miértre nem a szocializmus a válasz, hanem az élet. Sajnos, A látogató ma is érvényes.