Ha nincs beszéd, nincs őszinteség - Berkovits Balázs cikkéről
"...tudta, hogy a megszólalásnak nincsen meg az adekvát formája, még nincs, s különösen ebben a közegben. Megtehette volna, hogy kihasználja a nyilvánosságot, önmagát előtérbe helyezve – mint tették azt oly sokan, az erkölcsbíró szerepében."
Ezt az egyetlen idézetet emelném ki Berkovits Balázs cikkéből. Mert mindig is az volt a benyomásom, hogy az egyik legnagyobb probléma az, amit ő "önmérsékletnek" nevez. Ha Berkovits György megszólal, bizonyára sokkal hitelesebb lett volna, mint a fia, hiszen ő a történet szereplőjeként vallott volna arról. A cikkből pedig az derül ki, hogy a szerzője nemigen elégedett semmivel, Deczki Saroltát is bírálja.
Könczey Elemér karikatúrája
Minden joga megvan ahhoz, hogy az apját szeresse, ez a szeretet azonban nem homályosíthatja el az igazságot. Tar zsarolható volt, mint mindenki, vagy homoszexualitása miatt még inkább. Sem én, sem Berkovits nem tudhatja, mi lenne, ha ismét beköszöntene egy kemény kor. A jelenlegi hatalom félig sem olyan, mint amilyen azok az idők voltak, mégis mindenki talál mentséget bármire, s ha már nem talál, elkezd szótárazni: ez nem diktatúra, mondja, mintha attól, hogy nem pestisnek nevezzük, még nem lehetne belehalni.
Kis János azt írta Szabó Istvánról, hogy bármivel zsarolták légyen, csavar lett a gépezetben. Ezt illő lett volna elismernie Tar Sándornak is utólag, és Berkovitsnak igaza van abban, hogy lényegi beszélgetés alig történt Szabó esetében éppúgy, mint a Taréban, bár ez utóbbi történetet Deczki Sarolta sokkal jobban megvilágította, mint amennyire a cikk szerzőjének lesajnáló szavaiból kiderül.
És nemcsak ezt kellett volna beismernie Tarnak, meg nem is "beismernie" kellett volna, hanem beszélnie. De én úgy látom, apáink nemzedéke nem tanult meg bizonyos dolgokról beszélni. Mindenki lehetett besúgó, az ember sosem tudhatta, melyik barátja kicsoda: a sok tiltás belül került, félelemmé változott. Az erdélyi magyarság "a románokat" vádolja mindezért, az anyaországi "a zsidókat" meg lassan mindenkit.
A vallomás nem vált kedvelt műfajjá, s a beszélőket a mai napig gyanakodva nézik. "Visszafogottnak" illik lenni, körültekintőnek és ki tudja, minek. Éppen ezért én az önmérsékletet sem tartanám olyan rendkívüli tulajdonságnak. 1989 előtt nem valami angol klubban éltünk, ahol választhattunk volna a viselkedésmódok között — 1989 után pedig a jólneveltség a sunnyogás szinonimája lett.
Ha nincs beszéd, nincs őszinteség sem. "A megszólalás adekvát formáját" a megszólalások dinamikája adja. Nem lehet elvárni, hogy valaki egyszercsak feláll a némaság vagy a mellébeszélés közepén, és őszinte és hiteles lesz. Aki nem indul el, az nem várhatja, hogy megérkezik.
Áldozat módban. Az erdélyi magyarságról
Isten őrizz, hogy kivételes akartam volna lenni. Jobban szerettem volna, ha egészen átlagos ember vagyok, akit szeretnek és boldog.
Ezzel szemben mindig úgy éreztem, hogy nem fogadtak be eléggé, ami természetesen nagy nárcizmusra vall a részemről. Sem a családom, sem az osztály-, sem az évfolyamtársak, sem a kiadói társadalom, sem a szerkesztők, sem senki. Ennek a csalódásnak hangot adtam olykor, amitől az érintettek joggal sértődtek meg.
Valójában mindig kerestem valamit, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy megtaláltam, sőt arról sem, hogy valaha megtalálom. De lassan szerényebb lettem, vagy bölcsebb, ki tudja. Elég nekem az a szeretet, amit kapok. Először azt akartam írni, "amit adok", de ott még nem tartok.
Most azonban csak egyetlen jelenségről szeretnék írni: az erdélyi magyarok zártságáról. Mert szerintem ugyanebből, a képzelt áldozat önzőségéből fakadnak. Az áldozatszerep kiterjesztéséből.
Az áldozat az, akinek mindig igaza van — ebből a szempontból immár Székely János versét, A veszteseket sem olvasom olyan rendkívüli örömmel. Aki jajgat, de közben kikacsint a világra. Minden porszemből gyöngy lesz, hát miért is ne lenne boldog a kagyló?
Mióta Bukarestben élek, tapasztalom ennek minden tüskéjét. Azok, akik gratulálnak, hogy íróportrékat közlök románul, azzal indokolják az örömüket, hogy "ők is megtudják, milyen kincseink vannak". Akik sérelmezik, hogy románul írok, kiderítik, hogy minden hiába, elvesztem a magyarság számára.
Senki nem szeret "bennünket" eléggé. Mi mindig csak szenvedünk, hideg nyállal kenegetik a homlokunkat folyton. Mi nem tudunk önállóan gondolkodni, mert csak saját kagylónk héját látjuk. Aki ugyanazt búgja, amit mi, annak mindig igaza van, és nem szándékozunk megérteni, hogy demagóg, és nem szeretetből búg, hanem önérdekből.
Itt nem arról van szó, hogy a világ nem olyan, amilyen, s hogy ne lennének nacionalisták. Hanem csak arról, hogy aki áldozatnak tartja magát, az önértékelési gondokkal küszködik, pontosabban nincs neki, mármint önértékelése. Ezt a hiányt a másik és a mások megítélésével igyekszik kompenzálni, és így természetesen mindenki kevésnek bizonyul.
Ebből fakad az üres címkékben való hit is. "Kereszténység", "érték", "magyar emberek", "magyarság". Húsvétkor el lehet töprengeni afölött, hogy Jézus is keresztény, meg Németh Sándor is A hit gyülekezetétől. Érték a remekmű is, az Unicum is. A többit nem is sorolom: az a lényeg, hogy úgy kellene gondolkodnunk, mintha nem lennének receptek, sem univerzális gyógymódok. S ha mégis azt hisszük, hogy vannak, akkor nem kellene váltig azon siránkoznunk, hogy számunkra nincsenek. És miközben áldozatnak képzeljük magunkat, nem kellene legyinteni más áldozatokra.
Könczey Elemér karikatúrája
"Aki folyton a múltját fürkészi, nem érdemli meg, hogy jövője legyen" — írja Wilde. Én azonban azt mondanám: nem veszi észre a jövőjét. Az erdélyi magyarság elzárkózik, aztán meg van lepődve, hogy nem ismerik. Mikor kidugja a fejét, megsértődik, ha nem veszik észre azonnal, és nem értékelik minden tulajdonságát a legteljesebb vertikumában. Úgy őrzi a fájdalmait, mint legfontosabb értékeit — hogyan tudna megválni tőlük?
Azt hittem, nem vagyunk egyformák, és bizonyára nem is vagyunk. Időnként azonban olyan szociális gesztusokat veszek észre, amelyek nagyon sokunkra jellemzőek, legyünk bárhová valók, ha Romániában élünk és magyaroknak tartjuk magunkat. Külső nagyszerűségek nem fognak megmenteni, bármennyire csábos lenne a tekintetük. Meg kell feledkeznünk számítógépünk "Áldozat" módjáról.
Egy élet breviáriuma - Dáné Tiborról
Egyik tanárom mesélte, hogy apósát, a közismert történészt, nem lehetett kiszólítani az írógép mögül. Annak már a kopogása is külön világot teremtett, s ha ehhez még hozzávesszük az öregúr eredendő szórakozottságát, akkor megértjük, miért kellett Andris bácsira valósággal rákiáltani, mire ő megijedt, és egy pillanatra odafigyelt arra, aki megszólította.
Valahogy így képzelem el Dáné Tibort is. Hosszú ideig csupán történetekből ismertem, évfolyamtársam, Dáné Szilárd jóvoltából, aki az egyetemi évek alatt nála lakott, s aki mindössze névrokona volt. Rendtartó székely fiú lévén (Bágyról, Székelyudvarhely mellől származik), alaposan beszámolt a roskadozó könyvespolcokról és egy olyan emberről, aki mintha a régi jó udvarházakból került volna a Tordai út mellé.
Jóval később, amikor A gálánskor breviáriuma megjelent, én mutattam be a könyvet, és az előzetes arckép nem csalt meg. Magasnak látszó, fehér hajú úr ült mellettem, akinek jó svádája és finom humora volt. Olyan benyomást tett, mint Hegedüs Géza: rendkívül művelt, elegáns emberét, aki a műveltségét és a tehetségét együtt használja. Nem azok közé az írók közé tartozott, mint Balzac, aki Rilke egyik levele szerint, ha a világ üresnek teremtődik, ő benépesítette volna, hanem azok közé, mint Umberto Eco: szüksége volt a műveltség ihletésére, hogy tehetsége mozgásba lendüljön.
Ifjúsági regényei (Athá-Rá, a fáraó írnoka, 1958 vagy A varázsvessző lovagja, 1978) ugyanolyan ékesen bizonyítják ezt, mint A gálánskor breviáriuma (2005). Látszik, hogy semmit sem „most” olvasott, műveltsége szerves és eleven, nemcsak raktároz, hanem viszonyul is. Fantáziával és arányérzékkel is bírta ezeket a kalandokat, s a romániai magyar irodalom sok szép könyvét hagyta ránk így.
A varázsvessző lovagja bizonyítja feltétlen kolozsváriságát is: Hója erdő, Donát szobor, Boldog utca, Kővári-telep. És mintha a nagyapámat hallanám, amikor Schraff Adolf műhelyét és életét leírja, annyi német származású, monarchiás szó van a nyelvében: „beriglizett”, „valcoló”, „herberg” stb. Akkoriban, 1978-ban, amikor a megjelenés helyét úgy tüntették fel, „Kolozsvár-Napoca”, bizonyára némi civil kurázsi is kellett ezek használatához, akárcsak ehhez a bekezdéshez: „Schraff úr, a barátom máskülönben 1914. július 28-án született. Éppen azon az emlékezetes napon, amelynek reggelén Ferenc Jóska ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy ő aztán mindent meggondolt és mindent megfontolt; tehát: bele, hinájn, fiúk! Ami – a közismert eredménnyel – meg is történt…” Tudta az akkori olvasó, mit kell ebből kiolvasni…
Feltétlen kolozsvári volt, és feltétlen erdélyi: abban a kultúrszemléletben nevelkedett, amely szerint egy tehetséggel megáldott embernek feladata van, s tálentumait nem tékozolhatja el. Éppen ezért írt az említett ifjúsági könyvek mellett tudományos-fantasztikus regényt (A Tau Ceti hívójele, 1968), sőt, krimit (Akinek nincs árnyéka. A cheddingtoni postavonat-rablás regénye, 1970); előszóval és jegyzetekkel látta el Marco Polo utazásait és Kolumbusz hajónaplóját a Kriterion Téka sorozatában (1986, illetve 1988); Apáczairól két könyvet publikált (1999, 2003); Elhull a virág címen elemezte Szendrey Júlia alakját (2001); A Tatár-hágó előtere. Láttamtánc. Kesergő kitagadott katonákért című önéletrajzának két kötete készült el.
Transzszilván alkotó volt tehát, aki úgy érezte, felelősséggel tartozik a közösségért, s azt a lehető legmagasabb színvonalon kell szolgálnia, és a lehető legtöbb irányból. Ezért alkalomadtán küzdeni is kellett, s ő attól sem riadt vissza: emlékszem egy meglehetősen éles vitájára Pillich Lászlóval a Szabadság hasábjain. Az ember akkor is vív, amikor már semmi értelme a harcnak, egyszerűen, mert az intellektuális tisztessége úgy kívánja – mennyivel inkább akkor, amikor még azt hiszi, hogy van!
1923-ban született, zsigereiben az első világháború történeteivel; megélte a második világháborút és mindazt, ami az után következett. Katonáskodása során bizonyára megértette, milyen rövid és esetleges az emberi élet, ami két irányba viheti el a személyiséget: a cinizmus vagy a vállalás felé. Az ő neveltetésével s a történelem alakulása miatt csak az utóbbi mellett dönthetett – nem volt könnyű cinikusnak lenni egy diktatúra szorításában s egy kisebbség tagjaként.
Erdélyiségéhez tartozik fordítói munkássága is. Vernét is fordított, méghozzá a nagyon fantáziadús A Barsac-expedíció különös történetét (1978), ebből a szempontból azonban fontosabbak román fordításai, különösen a népmesék és a román ifjúsági próza tolmácsolásai (ez utóbbiak a Farkasűző furulya című válogatásban jelentek meg, 1973-ban).
Egyfajta polihisztor volt, aki nyilván jogi, közgazdasági és pedagógiai tanulmányainak is jó hasznát vette, s akinek 1989 előtt nem kellett azon gondolkodnia, vajon kíváncsi-e bárki is arra, amit ír. Ez a magabiztosság a forradalom után megrepedezett, ám a neveltetés és a szocializáció lendkereke hajtotta tovább. Az, hogy „élete utolsó percéig dolgozott”, nagy közhely, de legalább ugyanolyan mértékű vigasz is egyben. 2006-ban halt meg, s ha van olyan, hogy szigorú boldogság, azt hiszem, ő éppen abban élt.