Medveszám - Dénes Petra filmjéről

"Jézus Krisztus is szenvedett, s mi is szenvedünk. Így halunk meg." Jó ez az utolsó mondat, és igazi jó székely arcú bácsi, aki mondja. Kemény, faragott vonások, derű a tekintetében. Pedig megtámadta a medve, alig tudott megszabadulni tőle.

Dénes Petra rövidfilmje jól járja körül a problémát. Látszik a harapófogó: akit megtámadott, annak a fájdalmát nem lehet letagadni, ugyanakkor a medve állat, akinek az életteréből egyre többet kihasítunk. A vadásztársaság részéről leginkább összeesküvéselméletek hangzanak el (a miniszterasszony, aki férjhez ment egy amerikai tábornokhoz, és így...), a természetvédők higgadtabbak, de úgy fogalmaznak, az ember lépett át egy határt. De milyen határt? Géza bácsi a kertjében sétált, amikor megtámadta a "szomszéd". Általában igaz lehet, hogy "kihasítunk", a fájdalom azonban nagyon is személyes.

Nagyon rokonszenves a fiatalember, akit szintén megtámadott egy medve, s aki mégis sajnálja, hogy megöltek egyet. Ő amúgy is félszegen néz a kamerába.

https://youtu.be/sGSK65rKIGw

Nagyon reális a hatóságtól való félelem vagy a jogos bizalmatlanság: úgysem adnak semmit, mondja Géza bácsi. Egy ideig járt a kártérítésért, aztán abbahagyta, örül, hogy túlélte. 

A kocsmában mellébeszélnek: Európában 8000 medve él — abból 2000 Oroszországban — nem tudhatjuk, mennyi él, sose számoltuk meg. Hát így aztán messzire jutunk, nyilván.

Jó arcok, jó vágás, szép, de nem üresen, szervetlenül szép képek. A Szomszédok jó film. 

A kő pazar - László Noémi kötetéről

Mélyen belém ragadt Orbán Ottó egyik verse, amelyben Tandorit Wagnerhez, Petrit Muszorgszkijhoz, saját magát pedig Brahmshoz hasonlítja. Folytatva a metaforát, László Noémit Chopinhez hasonlítanám. Arra gondolok, hogy ki lenne az, aki ilyen megkapóan töredezett? Szerintem a lengyel-francia zeneszerző, és László Noémi.

Pulzus – Prae Kiadó

Fotó: a Prae oldala

Volt egy időszak, amely a karcos, sprőd iróniát kérte számon a költészettől, s osztályzatokat osztott ennek a kritériumnak az alapján. László Noémi nem igazodott: megőrizte a hangját, ezt a formás, mégis mindig félremenő, szándékosan hibázó hangot. 

Új kötetében, a Pulzusban, városlírát művel, ami természetesen világ- és életlíra. Felsorakoznak a városok Kolozsvártól Dublinig, és a Föld alcímű versben összeérnek. A három ciklus (Béke vanMinden időben, Bábel) úgy oszlik meg, hogy az elsőben Románia, a másodikban Budapest és a Balaton, a harmadikban pedig a világ szólal meg.

De azért és úgy egy kötet, hogy mindig ugyanaz a beszélő szólal meg benne. Szép szavakkal, olykor archaikusan, de lényegében sebzetten. "Boldogok, akik előbb / átgondolják, végiglépik. / Nem kell tetőtől talpig sárcsatakosan / elvvergődniük a homályos révig. / Életük útjai, terei jól kivehetők. / Ragyognak céljaik a messzeségben, / mint eső után, verőfényben a tetők." — szól a fülszövegre is kiemelt részlet, a Verőfény című Brassó-versből (33.) Azok a kezdések is megkaristolják az embert, hogy: "Bukarest véletlenül alakult." "Budapest véletlenül alakult." Shanghajba azért ment, mert valaki lemondta.

A Bukarest-vers címe különben Anyavers, a Budapest-poémáé: Lányvers. Mintha minden szerepébe véletlenül került volna a beszélő. "Megint fogalmam sincs, mi vár rám." (Álomtükör. Duna-delta. 44.) Innen a sok játék, a hang gyermeki siklásai ("Felocsúdok: van a zellernek szára! / Rákerül Esterházy rostélyosára." (Toronyban. Oxford. 92.), és innen az az érzés, hogy a beszélő elégedetlen önmagával. Nem egy nagy kalandor verseit olvassuk, aki izgatottan várja, hogy mi lesz vele, hanem egy vívódó emberét, aki csodálkozik azon, hogy ismét terv nélkül s esetleg önmaga ellenére ment oda, ahová. 

Lüktet ez a kötet valóban: a pulzus seb is. Nem magamutogató, hanem magakérdező seb. A valóságból indul, és egyszercsak magára kérdez. "A kő itt is pazar, és több, mint otthon. / Terhes vagyok. Ez a gyerek megszületik. / Nem tudom, hogy lesz, / valahogy megoldom." (Másképp. Nagyszeben. 15.) 

Mégsem riaszt el a kötet. Nem zár ki a problémáiból, meghív beléjük. "Próbálod kitalálni, másokban kik laknak, / adod magad, mint szalmát a lovaknak." (Kivet. Sepsiszentgyörgy. 43.) 

Többször elhangzik, hogy itt vagy amott lehet/nem lehet magyarul kenyeret kérni. A Pulzus a sajátosságot is hordozza magával, jeléül annak, hogy mi izgat egy romániai magyart. De kisebbségiként sem eltökélt, csak tudja, hogy hol él.

Orosz Annabella ráérzett a törékeny és klasszikus beszédmódra: fekete-fehér grafikái kicsiséget és sebezhetőséget sugallnak, akárcsak a borító, melyet a rajza felhasználásával Szabó Imola Julianna tervezett. Az elveszettséget talán leginkább a 76. oldal kavargó madarai jelzik.

Szép kötet a Pulzus, versgyűjteményként is, tárgyként is. Ha számvetés, ahogy a fülszöveg mondja, akkor úgy érzem, László Noémi költészete nem változott: kiteljesedett. És ez, hogy a szerzőnek kedves Csipikéből vegyek idézetet, "Chopin-nél is megvan".  

   

Beszélj, Sándor, úgy majd megismerünk... A Petőfi-dokumentumfilmről

A Dávid Gyulát követő nemzedékben aligha lehetett volna T. Szabó Leventénél tudósabb erdélyi embert találni, hogy Petőfiről beszéljen. Hiszen ő mindent tud, a kontextust és a gesztusokat, a legújabb elméleteket és az összes művet. Ez pedig hozzásegíti ahhoz, hogy érdekesen és személyes érintettséggel beszéljen a költőről. S általa valamiképpen, elméletibben és reflexívebben, a költő is beszél.

https://www.youtube.com/watch?v=CGkLAPuJ7fQ

De éppen ez az, hogy nemcsak a költő. Petőfi esetében nehéz elszakadni az életét a szabadságért adó nagy magyar költő képétől, de T. Szabó Leventének köszönhetően sokat megtudunk az emberről is, aki először "marketingelte" magát, aki utálta a nyakkendőt, aki azonnal beleszeretett Júliába, és aki Bem kifejezett parancsa ellenére megjelent a csatatéren, hogy jegyzetelgessen — erre persze megölték.

„Hallgass zúgó szél, hadd beszéljek én…” Petőfi Erdélyben

Fotó: FIlmtett

Maksay Ágnes rendezése segíti ezt az emberképet: drónfelvételek, közelik, totálok villannak fel, érdekes, amikor a jobbkéz-szabály betartását figyeljük vagy a trikolórt, miközben folyton a szerelmes, a barátkozó vagy az úti leveleket író Petőfire gondolunk. Nagyon finom, ahogy a vándorszínész-motívum kapcsán a Rigoletto "Lálá, lálá" kezdetű áriája úszik be, vagy ahogy az egyik helyszínen a macska forgolódik a fűben. Chopin és Liszt sem maradhatott ki egy ilyen magyar melankolikus ábrázolásakor, aki hős is volt ráadásul, de azt is megtudjuk, hogy egyik verséért akkora honoráriumot kapott, amekkorát azóta se senki.

És a beszélgetőtársak is jó fejek, például Keresztes Kálmán szebeni helytörténész, aki elmeséli, hogy a szászok azért őrzik rossz emlékét a szabadságharcnak, mert a részeg honvédek a kétméteres szalonnákon sisonkáztak, így szentségtelenítve meg a szászok tartalékait. Ezek után kissé furcsán hat a "galád" szó velük meg a románokkal kapcsolatban, akik megölték az előre küldött sebesülteket: a szabadságharc számunkra hősi jelenetek sorozata, a más számára szenvedés és gúnyolódás. "Ne bolygassuk" — mondja a székelykeresztúri muzeológus, amikor egy sírt mutatnak, rajta név és évszámok: "Petőfi, 1849—1902." Nem akkor halt meg, de szép, hogy egyáltalán megemlékeznek arra, hogy nem akkor halt meg.

És a Petőfi-Arany-barátság, Arany diszkréciója, a tény, hogy Petőfitől hamarabb tudja meg az olvasó, hogy van egy Arany Laci, mint Aranytól magától. Mint a szerelemben, a lányszöktetésben, a turizmusban, Petőfi a diszkrécióban is úttörő volt. És a hősi halálban is: ugyan milyen hős az, akit kitiltanak a csatatérről?!

"Dióhéjban a Petőfi-életmű" — mondja T. Szabó Levente a költő erdélyi útjairól, s tán úgy értem a leginkább, hogy azt mondom: Petőfi mindig Petőfi volt, kezelhetetlen, nagyszájú, merész és kibírhatatlan, olyan, aki mindig hangsúlyozza is, hogy ő más, még abban is, hogy róla például nemigen sejtették, hogy rajzolni is szeretne, mint Jókairól.  

A "Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én" — Petőfi Erdélyben jó dokumentumfilm, remek mesélővel, szenvedélyes beszélgetőtársakkal — köztük Szilágyi Márton, a nagy XIX. százados, és Vaderna Gábor, a korszak másik tudója — , animált korabeli metszetekkel, szép elválasztókkal: a narráció ugyanis helyszínek szerint bontakozik ki, melyeket az évszámot, a helyszínt és a született versek számát jelző pergamenszerű, szépbarna lapok választanak el egymástól. Kautzky Armand hangja, duktusa inkább a híradót idézi fel, mint egy krakéler bohémét. Mindazonáltal Maksay Ágnes és László Loránd munkájának köszönhetően egy gazdagabb, maibb Petőfit kapunk. Bizonyos gesztusoktól nehéz megszabadulni, de látszik, hogy érdemes megpróbálni legalább.

 

süti beállítások módosítása