Magába húz, mint a polip - Mészöly Miklósról
Újra visszatértem Az atléta halálához. Ezúttal a DIÁn, könyveim szanaszét vannak mindenfelé. Ismét és azonnal megragadott a regény, ez az összetéveszthetetlen Mészöly-duktus, a kihagyásoknak, megszorításoknak ez a csodálatos ritmusa.
Mindig megdöbbenek, ha kiderül, hogy valaki nem szereti. Az eszemmel tudom, hogy nem haragudhatom rá, mégis haragszom. Olyan dolgokkal van így az ember, amelyekhez nagyon mélyen kötődik.
Mindig felfedezek valamit. Most ezt: "majd, mint a homokba szúrt, lassan elhajló gerely, teljes súlyával rám dőlt." Ez teljesen olyan, mint a Saulus hasonlata: "néztem, mint szigony a halat." A kézifegyverek mint a pontosság kifejezői, a test gyöngeségének vagy látásának meghosszabbítói.
Talán a magánya vonz leginkább, mármint a Mészöly-világ magánya. Hildi, Bálint, Saulus: mindenki, akihez közel érzem magam, magányos. Szeretne, de nem tud. A másik is szeretne, de ő se tud. Ketten együtt sem tud, de ketten mégis könnyebb. Aztán ismét egyedül.
Sokat jár a fejemben az ismert Weöres-anekdota. "Nem tud szeretni", mondta egy kislány a költőnek. Prózában sehol nem találtam annyira riasztóan és élesen ezt a nem-tudást, mint Mészölynél — talán még Thornton Wildernél, a Szent Lajos király hídjában. "Egyedül vagyok, egyedül, egyedül" — kiáltja Esteban, amikor ikertestvérét elveszíti.
De Mészölynél nem veszítettek el semmit, mégis egyedül vannak. Hildi ugyan elveszítette Bálintot a fikció szerint, de az előzményekből az derül ki, ő is egyedül volt, amikor megismerkedtek, olyan igazán egyedül, nem pusztán azért, mert más nélkül.
Ezért aztán nem is lehet elmondani a szeretet, a szerelem történetét. "Mikor egy újabb negyedóra múlva még mindig ott talált a tisztáson, újra odajött, és akkor már leült szó nélkül." Ennyi az egész. Nincs krúdys udvarlás, tolsztoji félreértések. Két magányos ember megérzi, hogy közük van egymáshoz.
Brittennél van még ez, a Peter Grimes-ban. Peter Pears izzadtságtól fénylő áriája. A magány üvölt, mint a farkas.
Talán az Mészöly legmélyebb írói cselekedete, hogy teljes mélységében feltárja a magányt. Ez nem azt jelenti, hogy sok szót ejt róla, hanem azt, hogy a szavakkal, amelyeket leír, körülrajzolja a magány óceánját, méghozzá úgy, hogy érezzük a tátongó sötétet. Bálintnak nem azért kell meghalnia, hogy egy regény megíródjon, hanem azért, mert nincs más választása: természetébe ez íródott, ez ivódott bele.
Az ember kapkod. Bálintnak a saját sógornője a szeretője, hosszú kapcsolat az övék, még Hildi előttről. Hol vállalja a versenyt, hol nem, holott egyik gyerekkori barátja is tagja a klubnak. Amikor megérti, hogy Hildi az igazi, szakítani akar minden csalfasággal. És ebbe hal bele.
A magányra magyarázat éppúgy nincs, ahogy orvosság sincs. Nem lehet kiszabadulni belőle, megszabadulni tőle, visszahúz önmagába, mint a polip. De Mészöly sem ismer kegyelmet. Nézi, mint szigony a halat.
Morajlik a tenger - Regős Mátyás könyvéről
Regős Mátyás könyvét az állatok iránti rajongás és az álmok keretezik. Ezekben szintén állatok jelennek meg: kihalt fajokkal találkozik és beszélget a főszereplő. A tizenkét éves Lóri elvesztette az édesanyját, akit leginkább a nővére pótol, amennyire tud, de többnyire tud, mert laza teremtés. Rajta kívül van apja meg bátyja, és természetesen szerelmes egy Panni nevű lányba.
És beteg is lesz, lázas, egy olyan orvos műti meg, aki szintén ért a gyermeki lélekhez, ami ritkaság. Mármint nem feltétlenül az, hogy valaki ért a gyerekekhez, inkább az, hogy ebben a történetben nincs gonosz. Ez egy mondhatni urbánus történet az érdeklődő fiúcskáról, aki Edmondantesznek nevezi az egyik egerét, és Montinak a másikat, a Montekrisztóból.
Jól kitalált, lírai világ ez, olyan meglátásokkal, miszerint a szerelem az, amikor két ember valami olyasmit mond el egymásnak, ami nehéz (140.), vagy hogy "...az én anyám meghalt, tudom, hogy meghalt, attól még, hogy ezt mondom, nem lesz rosszabb, de ha nem mondom, attól se lesz jobb." (50.)
A bátynak van egy barátja is, azzal gombfociznak hármasban, és együtt látogatják meg Lórit a kórházban, ahol persze nincs mit mondaniuk egymásnak.
Az álmok meglepően alaposak, de hát a fantázia mindent betölt, még hosszú dalokra is futja belőle, mint amilyen a holdkarmú éneke a 20. oldalon. S a regény éppen ott marad abba, ahol valami fontos történik Panni és Lóri között, és nem zárul le a szerelem, csak éppen megmutatkozik.
A hátsó borítón Révész Máriusz fülszövege, aki az aktív Magyarországért felelős kormánybiztos, a könyv azonban nem propagandisztikus, sokkal művészibb annál, és a szöveg érdekli, nem a cél. A 14 fejezetben szépen elmondódik egy történet, a kiskamasz érettebb, mint én emlékszem magamra, de egy ilyen súlyú veszteség meg gyerekkorunk különböző világa sok mindent megmagyaráz.
"A nap egészen megvakított, épp csak csoszogtam a házunk felé, felderengett egy régi álmom, egy beszélgetés, nem tudom, honnan érkezett, de feltámadó szél hangját hallottam, végtelen, zúgó víztömeget, tudtam jól, hogy csöndben kell maradnom, le kell ülni, és figyelni kell, ahogy morajlik a tenger, és ismeretlen hangokat küld felém." (142.)
Egy ilyen befejezés önmagáért beszél.
Szántó T. tabuzik - a Törvényen kívüli őr-ről
Az esszé az önelemzés műfaja, s ezt nagyjából kétféleképpen lehet végezni. Az egyik lehetőségre a magyar irodalomban Kosztolányi, Ottlik, Nemes Nagy, Esterházy a példa: villódzó képekkel, egyfajta surrogó értelemmel közelítenek mindahhoz, ami érdekli őket. A másik lehetőség a Babits-Vas István-Nádas-Kertész-vonal: alapos, módszeres, mívesen művelt és intelligens írások, amelyek szeretnének "mindenre" választ találni.
Fotó: Izraelinfo
Szántó T. Gábor inkább a második vonulathoz tartozik. Törvényen kívüli őr című kötetében, melynek alcíme: Esszék és tanulmányok a modern zsidó irodalom létformáiról, mindenre választ keres. A könyv szerkezete is rendkívül koncepciózus: a nulladik részben a köszönet mellett két Philip Roth-anyag található, az első rész általános zsidó kérdéseket firtat, a második Kafka, Babel, Lev Lunc, Salinger, Allen Grossman, Smuél Joszef Agnon, Éliette Abécassis műveivel foglalkozik, a harmadik magyarság és zsidóság viszonyát vizsgálja, a negyedik két interjút tartalmaz a szerzővel.
"Magát a tabut teszi témává, és ezzel meg is semmisíti tabujellegét. // Mert Roth előtt nincs tabu." (11.) Ez az idézet jól világít minden irányba. Szántó T. távol áll a Roth-féle provokációtól, de mélyen őrzöm magamban Nádas egyik vallomását egy kolozsvári beszélgetésből: lehet látványosan, illetve bújtatottan provokálni. Ha innen nézzük, a Törvényen kívüli őr elejétől végéig provokáció: egy probléma végigjárása, s ezáltal meg nem szűnő felmutatása.
Fénykép: Szombat Online
Kafka apa-komplexusát mindenki ismeri, számomra azonban meglepetés volt Babel frusztrációinak feltárása. "E kulcsnovella (a Kulcslyukon) megelőlegezi és megvilágítja a világhoz, a másik emberhez, sőt Babelt önmagához fűző írói viszony egyik legjellemzőbb elemét. A hangsúlyos szemüvegmotívum, a kozákok által oly sokszor kigúnyolt 'pápaszem', a 'négyszemű'-ség, hasonlóképpen a közvetett, illetve 'kettős látásra' utal: a világot, világát csupán fénytörésben, többféle szűrőn keresztül szemlélő, akkulturálódó és asszimilálódni próbáló, de a beolvadási kísérlet során is kívülállónak megmaradó zsidó értelmiségi sorsát világítja meg." (73.)
Minden író "zsidó", amennyiben minden író kívülről tekint önmagára, olyan, akár egy seb a világ testén; de nem minden írónak adatik meg az a különös "kirekesztettek közössége", amely a zsidó íróknak. Őket valahogy kettős gyötrelem béklyózza: a zsidóság önmagában is probléma. Akit kirekesztenek, és folyton meg akarnak ölni, az vagy szomorú gőggel viseli ezt, vagy érzékeny önmegvetéssel. Például Füst Milán beszámol róla, hogy figyeli a rendőrt, nehogy zsidónak lássa őt, és szép magyarsággal beszél a feleségével, hogy önmaga számára is bizonyítsa, hogy magyar. Gergely Ágnes pedig a "Kozma utca 6."-ban találja meg identitása legpontosabb elemét.
Szántó T. Gábor finoman építi fel az írásait: a kontrasztokban éles. Idézi például Karinthy Ferencet, aki elmeséli, hogy Malamud meglátogatta Zelket a kórházban, és mindketten sírva fakadtak. "Két öreg zsidó, fejezte be írását Karinthy. // Az Európa kávéházban nem sírt senki; se Kertész, se Appelfeld nem volt sírós fajta." (224.) A Törvényen kívüli őr zsidói nem sírnak.
"A tabukról írok, hogy a zsidó szó sem könnyen kimondható a magyar irodalomban az asszimiláció hagyománya, a törékeny magyar és a törékeny zsidó identitás miatt. Márpedig ki kellene mondani ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk róla." (228.) Miközben soha nem "csapja be az ajtót", Szántó T. rendkívül radikális — számomra ez a legfontosabb tulajdonsága. Évtizedeken át nehéz volt beszélni bizonyos dolgokról; a Törvényen kívüli őrnek köszönhetően most könnyebb lesz beszélni róluk.