Henger alakú kulcsra nyitom - Cselényi Béla kötetéről
"a hóhullásban vagyok otthon / a fagy se bánt / csak legyen / ropogó tűzhely-origó / még az ünnepre se tartok nagy igényt / átadom azt a pokróctulaj / betakargató felnőtt bagázsnak / ünnepeljenek ők / én meg csak aludjak / tömött fotelek közt / egyméteres befőtt" (69.)
• Tovább olvasom »Medveszám - Dénes Petra filmjéről
"Jézus Krisztus is szenvedett, s mi is szenvedünk. Így halunk meg." Jó ez az utolsó mondat, és igazi jó székely arcú bácsi, aki mondja. Kemény, faragott vonások, derű a tekintetében. Pedig megtámadta a medve, alig tudott megszabadulni tőle.
Dénes Petra rövidfilmje jól járja körül a problémát. Látszik a harapófogó: akit megtámadott, annak a fájdalmát nem lehet letagadni, ugyanakkor a medve állat, akinek az életteréből egyre többet kihasítunk. A vadásztársaság részéről leginkább összeesküvéselméletek hangzanak el (a miniszterasszony, aki férjhez ment egy amerikai tábornokhoz, és így...), a természetvédők higgadtabbak, de úgy fogalmaznak, az ember lépett át egy határt. De milyen határt? Géza bácsi a kertjében sétált, amikor megtámadta a "szomszéd". Általában igaz lehet, hogy "kihasítunk", a fájdalom azonban nagyon is személyes.
Nagyon rokonszenves a fiatalember, akit szintén megtámadott egy medve, s aki mégis sajnálja, hogy megöltek egyet. Ő amúgy is félszegen néz a kamerába.
https://youtu.be/sGSK65rKIGw
Nagyon reális a hatóságtól való félelem vagy a jogos bizalmatlanság: úgysem adnak semmit, mondja Géza bácsi. Egy ideig járt a kártérítésért, aztán abbahagyta, örül, hogy túlélte.
A kocsmában mellébeszélnek: Európában 8000 medve él — abból 2000 Oroszországban — nem tudhatjuk, mennyi él, sose számoltuk meg. Hát így aztán messzire jutunk, nyilván.
Jó arcok, jó vágás, szép, de nem üresen, szervetlenül szép képek. A Szomszédok jó film.
A kő pazar - László Noémi kötetéről
Mélyen belém ragadt Orbán Ottó egyik verse, amelyben Tandorit Wagnerhez, Petrit Muszorgszkijhoz, saját magát pedig Brahmshoz hasonlítja. Folytatva a metaforát, László Noémit Chopinhez hasonlítanám. Arra gondolok, hogy ki lenne az, aki ilyen megkapóan töredezett? Szerintem a lengyel-francia zeneszerző, és László Noémi.
Fotó: a Prae oldala
Volt egy időszak, amely a karcos, sprőd iróniát kérte számon a költészettől, s osztályzatokat osztott ennek a kritériumnak az alapján. László Noémi nem igazodott: megőrizte a hangját, ezt a formás, mégis mindig félremenő, szándékosan hibázó hangot.
Új kötetében, a Pulzusban, városlírát művel, ami természetesen világ- és életlíra. Felsorakoznak a városok Kolozsvártól Dublinig, és a Föld alcímű versben összeérnek. A három ciklus (Béke van, Minden időben, Bábel) úgy oszlik meg, hogy az elsőben Románia, a másodikban Budapest és a Balaton, a harmadikban pedig a világ szólal meg.
De azért és úgy egy kötet, hogy mindig ugyanaz a beszélő szólal meg benne. Szép szavakkal, olykor archaikusan, de lényegében sebzetten. "Boldogok, akik előbb / átgondolják, végiglépik. / Nem kell tetőtől talpig sárcsatakosan / elvvergődniük a homályos révig. / Életük útjai, terei jól kivehetők. / Ragyognak céljaik a messzeségben, / mint eső után, verőfényben a tetők." — szól a fülszövegre is kiemelt részlet, a Verőfény című Brassó-versből (33.) Azok a kezdések is megkaristolják az embert, hogy: "Bukarest véletlenül alakult." "Budapest véletlenül alakult." Shanghajba azért ment, mert valaki lemondta.
A Bukarest-vers címe különben Anyavers, a Budapest-poémáé: Lányvers. Mintha minden szerepébe véletlenül került volna a beszélő. "Megint fogalmam sincs, mi vár rám." (Álomtükör. Duna-delta. 44.) Innen a sok játék, a hang gyermeki siklásai ("Felocsúdok: van a zellernek szára! / Rákerül Esterházy rostélyosára." (Toronyban. Oxford. 92.), és innen az az érzés, hogy a beszélő elégedetlen önmagával. Nem egy nagy kalandor verseit olvassuk, aki izgatottan várja, hogy mi lesz vele, hanem egy vívódó emberét, aki csodálkozik azon, hogy ismét terv nélkül s esetleg önmaga ellenére ment oda, ahová.
Lüktet ez a kötet valóban: a pulzus seb is. Nem magamutogató, hanem magakérdező seb. A valóságból indul, és egyszercsak magára kérdez. "A kő itt is pazar, és több, mint otthon. / Terhes vagyok. Ez a gyerek megszületik. / Nem tudom, hogy lesz, / valahogy megoldom." (Másképp. Nagyszeben. 15.)
Mégsem riaszt el a kötet. Nem zár ki a problémáiból, meghív beléjük. "Próbálod kitalálni, másokban kik laknak, / adod magad, mint szalmát a lovaknak." (Kivet. Sepsiszentgyörgy. 43.)
Többször elhangzik, hogy itt vagy amott lehet/nem lehet magyarul kenyeret kérni. A Pulzus a sajátosságot is hordozza magával, jeléül annak, hogy mi izgat egy romániai magyart. De kisebbségiként sem eltökélt, csak tudja, hogy hol él.
Orosz Annabella ráérzett a törékeny és klasszikus beszédmódra: fekete-fehér grafikái kicsiséget és sebezhetőséget sugallnak, akárcsak a borító, melyet a rajza felhasználásával Szabó Imola Julianna tervezett. Az elveszettséget talán leginkább a 76. oldal kavargó madarai jelzik.
Szép kötet a Pulzus, versgyűjteményként is, tárgyként is. Ha számvetés, ahogy a fülszöveg mondja, akkor úgy érzem, László Noémi költészete nem változott: kiteljesedett. És ez, hogy a szerzőnek kedves Csipikéből vegyek idézetet, "Chopin-nél is megvan".