Beszélj, Sándor, úgy majd megismerünk... A Petőfi-dokumentumfilmről
A Dávid Gyulát követő nemzedékben aligha lehetett volna T. Szabó Leventénél tudósabb erdélyi embert találni, hogy Petőfiről beszéljen. Hiszen ő mindent tud, a kontextust és a gesztusokat, a legújabb elméleteket és az összes művet. Ez pedig hozzásegíti ahhoz, hogy érdekesen és személyes érintettséggel beszéljen a költőről. S általa valamiképpen, elméletibben és reflexívebben, a költő is beszél.
https://www.youtube.com/watch?v=CGkLAPuJ7fQ
De éppen ez az, hogy nemcsak a költő. Petőfi esetében nehéz elszakadni az életét a szabadságért adó nagy magyar költő képétől, de T. Szabó Leventének köszönhetően sokat megtudunk az emberről is, aki először "marketingelte" magát, aki utálta a nyakkendőt, aki azonnal beleszeretett Júliába, és aki Bem kifejezett parancsa ellenére megjelent a csatatéren, hogy jegyzetelgessen — erre persze megölték.
Fotó: FIlmtett
Maksay Ágnes rendezése segíti ezt az emberképet: drónfelvételek, közelik, totálok villannak fel, érdekes, amikor a jobbkéz-szabály betartását figyeljük vagy a trikolórt, miközben folyton a szerelmes, a barátkozó vagy az úti leveleket író Petőfire gondolunk. Nagyon finom, ahogy a vándorszínész-motívum kapcsán a Rigoletto "Lálá, lálá" kezdetű áriája úszik be, vagy ahogy az egyik helyszínen a macska forgolódik a fűben. Chopin és Liszt sem maradhatott ki egy ilyen magyar melankolikus ábrázolásakor, aki hős is volt ráadásul, de azt is megtudjuk, hogy egyik verséért akkora honoráriumot kapott, amekkorát azóta se senki.
És a beszélgetőtársak is jó fejek, például Keresztes Kálmán szebeni helytörténész, aki elmeséli, hogy a szászok azért őrzik rossz emlékét a szabadságharcnak, mert a részeg honvédek a kétméteres szalonnákon sisonkáztak, így szentségtelenítve meg a szászok tartalékait. Ezek után kissé furcsán hat a "galád" szó velük meg a románokkal kapcsolatban, akik megölték az előre küldött sebesülteket: a szabadságharc számunkra hősi jelenetek sorozata, a más számára szenvedés és gúnyolódás. "Ne bolygassuk" — mondja a székelykeresztúri muzeológus, amikor egy sírt mutatnak, rajta név és évszámok: "Petőfi, 1849—1902." Nem akkor halt meg, de szép, hogy egyáltalán megemlékeznek arra, hogy nem akkor halt meg.
És a Petőfi-Arany-barátság, Arany diszkréciója, a tény, hogy Petőfitől hamarabb tudja meg az olvasó, hogy van egy Arany Laci, mint Aranytól magától. Mint a szerelemben, a lányszöktetésben, a turizmusban, Petőfi a diszkrécióban is úttörő volt. És a hősi halálban is: ugyan milyen hős az, akit kitiltanak a csatatérről?!
"Dióhéjban a Petőfi-életmű" — mondja T. Szabó Levente a költő erdélyi útjairól, s tán úgy értem a leginkább, hogy azt mondom: Petőfi mindig Petőfi volt, kezelhetetlen, nagyszájú, merész és kibírhatatlan, olyan, aki mindig hangsúlyozza is, hogy ő más, még abban is, hogy róla például nemigen sejtették, hogy rajzolni is szeretne, mint Jókairól.
Magába húz, mint a polip - Mészöly Miklósról
Újra visszatértem Az atléta halálához. Ezúttal a DIÁn, könyveim szanaszét vannak mindenfelé. Ismét és azonnal megragadott a regény, ez az összetéveszthetetlen Mészöly-duktus, a kihagyásoknak, megszorításoknak ez a csodálatos ritmusa.
Mindig megdöbbenek, ha kiderül, hogy valaki nem szereti. Az eszemmel tudom, hogy nem haragudhatom rá, mégis haragszom. Olyan dolgokkal van így az ember, amelyekhez nagyon mélyen kötődik.
Mindig felfedezek valamit. Most ezt: "majd, mint a homokba szúrt, lassan elhajló gerely, teljes súlyával rám dőlt." Ez teljesen olyan, mint a Saulus hasonlata: "néztem, mint szigony a halat." A kézifegyverek mint a pontosság kifejezői, a test gyöngeségének vagy látásának meghosszabbítói.
Talán a magánya vonz leginkább, mármint a Mészöly-világ magánya. Hildi, Bálint, Saulus: mindenki, akihez közel érzem magam, magányos. Szeretne, de nem tud. A másik is szeretne, de ő se tud. Ketten együtt sem tud, de ketten mégis könnyebb. Aztán ismét egyedül.
Sokat jár a fejemben az ismert Weöres-anekdota. "Nem tud szeretni", mondta egy kislány a költőnek. Prózában sehol nem találtam annyira riasztóan és élesen ezt a nem-tudást, mint Mészölynél — talán még Thornton Wildernél, a Szent Lajos király hídjában. "Egyedül vagyok, egyedül, egyedül" — kiáltja Esteban, amikor ikertestvérét elveszíti.
De Mészölynél nem veszítettek el semmit, mégis egyedül vannak. Hildi ugyan elveszítette Bálintot a fikció szerint, de az előzményekből az derül ki, ő is egyedül volt, amikor megismerkedtek, olyan igazán egyedül, nem pusztán azért, mert más nélkül.
Ezért aztán nem is lehet elmondani a szeretet, a szerelem történetét. "Mikor egy újabb negyedóra múlva még mindig ott talált a tisztáson, újra odajött, és akkor már leült szó nélkül." Ennyi az egész. Nincs krúdys udvarlás, tolsztoji félreértések. Két magányos ember megérzi, hogy közük van egymáshoz.
Brittennél van még ez, a Peter Grimes-ban. Peter Pears izzadtságtól fénylő áriája. A magány üvölt, mint a farkas.
Talán az Mészöly legmélyebb írói cselekedete, hogy teljes mélységében feltárja a magányt. Ez nem azt jelenti, hogy sok szót ejt róla, hanem azt, hogy a szavakkal, amelyeket leír, körülrajzolja a magány óceánját, méghozzá úgy, hogy érezzük a tátongó sötétet. Bálintnak nem azért kell meghalnia, hogy egy regény megíródjon, hanem azért, mert nincs más választása: természetébe ez íródott, ez ivódott bele.
Az ember kapkod. Bálintnak a saját sógornője a szeretője, hosszú kapcsolat az övék, még Hildi előttről. Hol vállalja a versenyt, hol nem, holott egyik gyerekkori barátja is tagja a klubnak. Amikor megérti, hogy Hildi az igazi, szakítani akar minden csalfasággal. És ebbe hal bele.
A magányra magyarázat éppúgy nincs, ahogy orvosság sincs. Nem lehet kiszabadulni belőle, megszabadulni tőle, visszahúz önmagába, mint a polip. De Mészöly sem ismer kegyelmet. Nézi, mint szigony a halat.
Morajlik a tenger - Regős Mátyás könyvéről
Regős Mátyás könyvét az állatok iránti rajongás és az álmok keretezik. Ezekben szintén állatok jelennek meg: kihalt fajokkal találkozik és beszélget a főszereplő. A tizenkét éves Lóri elvesztette az édesanyját, akit leginkább a nővére pótol, amennyire tud, de többnyire tud, mert laza teremtés. Rajta kívül van apja meg bátyja, és természetesen szerelmes egy Panni nevű lányba.
És beteg is lesz, lázas, egy olyan orvos műti meg, aki szintén ért a gyermeki lélekhez, ami ritkaság. Mármint nem feltétlenül az, hogy valaki ért a gyerekekhez, inkább az, hogy ebben a történetben nincs gonosz. Ez egy mondhatni urbánus történet az érdeklődő fiúcskáról, aki Edmondantesznek nevezi az egyik egerét, és Montinak a másikat, a Montekrisztóból.
Jól kitalált, lírai világ ez, olyan meglátásokkal, miszerint a szerelem az, amikor két ember valami olyasmit mond el egymásnak, ami nehéz (140.), vagy hogy "...az én anyám meghalt, tudom, hogy meghalt, attól még, hogy ezt mondom, nem lesz rosszabb, de ha nem mondom, attól se lesz jobb." (50.)
A bátynak van egy barátja is, azzal gombfociznak hármasban, és együtt látogatják meg Lórit a kórházban, ahol persze nincs mit mondaniuk egymásnak.
Az álmok meglepően alaposak, de hát a fantázia mindent betölt, még hosszú dalokra is futja belőle, mint amilyen a holdkarmú éneke a 20. oldalon. S a regény éppen ott marad abba, ahol valami fontos történik Panni és Lóri között, és nem zárul le a szerelem, csak éppen megmutatkozik.
A hátsó borítón Révész Máriusz fülszövege, aki az aktív Magyarországért felelős kormánybiztos, a könyv azonban nem propagandisztikus, sokkal művészibb annál, és a szöveg érdekli, nem a cél. A 14 fejezetben szépen elmondódik egy történet, a kiskamasz érettebb, mint én emlékszem magamra, de egy ilyen súlyú veszteség meg gyerekkorunk különböző világa sok mindent megmagyaráz.
"A nap egészen megvakított, épp csak csoszogtam a házunk felé, felderengett egy régi álmom, egy beszélgetés, nem tudom, honnan érkezett, de feltámadó szél hangját hallottam, végtelen, zúgó víztömeget, tudtam jól, hogy csöndben kell maradnom, le kell ülni, és figyelni kell, ahogy morajlik a tenger, és ismeretlen hangokat küld felém." (142.)
Egy ilyen befejezés önmagáért beszél.