Szántó T. tabuzik - a Törvényen kívüli őr-ről
Az esszé az önelemzés műfaja, s ezt nagyjából kétféleképpen lehet végezni. Az egyik lehetőségre a magyar irodalomban Kosztolányi, Ottlik, Nemes Nagy, Esterházy a példa: villódzó képekkel, egyfajta surrogó értelemmel közelítenek mindahhoz, ami érdekli őket. A másik lehetőség a Babits-Vas István-Nádas-Kertész-vonal: alapos, módszeres, mívesen művelt és intelligens írások, amelyek szeretnének "mindenre" választ találni.
Fotó: Izraelinfo
Szántó T. Gábor inkább a második vonulathoz tartozik. Törvényen kívüli őr című kötetében, melynek alcíme: Esszék és tanulmányok a modern zsidó irodalom létformáiról, mindenre választ keres. A könyv szerkezete is rendkívül koncepciózus: a nulladik részben a köszönet mellett két Philip Roth-anyag található, az első rész általános zsidó kérdéseket firtat, a második Kafka, Babel, Lev Lunc, Salinger, Allen Grossman, Smuél Joszef Agnon, Éliette Abécassis műveivel foglalkozik, a harmadik magyarság és zsidóság viszonyát vizsgálja, a negyedik két interjút tartalmaz a szerzővel.
"Magát a tabut teszi témává, és ezzel meg is semmisíti tabujellegét. // Mert Roth előtt nincs tabu." (11.) Ez az idézet jól világít minden irányba. Szántó T. távol áll a Roth-féle provokációtól, de mélyen őrzöm magamban Nádas egyik vallomását egy kolozsvári beszélgetésből: lehet látványosan, illetve bújtatottan provokálni. Ha innen nézzük, a Törvényen kívüli őr elejétől végéig provokáció: egy probléma végigjárása, s ezáltal meg nem szűnő felmutatása.
Fénykép: Szombat Online
Kafka apa-komplexusát mindenki ismeri, számomra azonban meglepetés volt Babel frusztrációinak feltárása. "E kulcsnovella (a Kulcslyukon) megelőlegezi és megvilágítja a világhoz, a másik emberhez, sőt Babelt önmagához fűző írói viszony egyik legjellemzőbb elemét. A hangsúlyos szemüvegmotívum, a kozákok által oly sokszor kigúnyolt 'pápaszem', a 'négyszemű'-ség, hasonlóképpen a közvetett, illetve 'kettős látásra' utal: a világot, világát csupán fénytörésben, többféle szűrőn keresztül szemlélő, akkulturálódó és asszimilálódni próbáló, de a beolvadási kísérlet során is kívülállónak megmaradó zsidó értelmiségi sorsát világítja meg." (73.)
Minden író "zsidó", amennyiben minden író kívülről tekint önmagára, olyan, akár egy seb a világ testén; de nem minden írónak adatik meg az a különös "kirekesztettek közössége", amely a zsidó íróknak. Őket valahogy kettős gyötrelem béklyózza: a zsidóság önmagában is probléma. Akit kirekesztenek, és folyton meg akarnak ölni, az vagy szomorú gőggel viseli ezt, vagy érzékeny önmegvetéssel. Például Füst Milán beszámol róla, hogy figyeli a rendőrt, nehogy zsidónak lássa őt, és szép magyarsággal beszél a feleségével, hogy önmaga számára is bizonyítsa, hogy magyar. Gergely Ágnes pedig a "Kozma utca 6."-ban találja meg identitása legpontosabb elemét.
Szántó T. Gábor finoman építi fel az írásait: a kontrasztokban éles. Idézi például Karinthy Ferencet, aki elmeséli, hogy Malamud meglátogatta Zelket a kórházban, és mindketten sírva fakadtak. "Két öreg zsidó, fejezte be írását Karinthy. // Az Európa kávéházban nem sírt senki; se Kertész, se Appelfeld nem volt sírós fajta." (224.) A Törvényen kívüli őr zsidói nem sírnak.
"A tabukról írok, hogy a zsidó szó sem könnyen kimondható a magyar irodalomban az asszimiláció hagyománya, a törékeny magyar és a törékeny zsidó identitás miatt. Márpedig ki kellene mondani ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk róla." (228.) Miközben soha nem "csapja be az ajtót", Szántó T. rendkívül radikális — számomra ez a legfontosabb tulajdonsága. Évtizedeken át nehéz volt beszélni bizonyos dolgokról; a Törvényen kívüli őrnek köszönhetően most könnyebb lesz beszélni róluk.
A falanszter lakói - a státusztörvényről, másként
A státusztörvény a legjobbkor érkezett.
• Tovább olvasom »Kézdi Imola mindensége
Huszonegy év után elbúcsúzott Kézdi Imola. Emlékszem még, amikor verset cselekedtem hozzá Mihai Măniuțiu csodálatos Woyzeckje után, amelyben természetesen Marie-t játszotta. Lobogó, szenvedélyes, szívettépő előadás volt az, s benne Marie volt a legszívszorítóbb: Büchner idejében a nők csak áldozatok lehettek. Máig előttem van az a vörös-fehér megalázott téboly, amelyet Imola mutatott meg.
De már közeledett Jelena a Ványa bácsiból. Andrei Șerban úgy rendezte meg, hogy a színészek a nézőtéren is játszottak, és ez váratlan energiákat adott nekik. A fáradt, gyönyörű vamp, a vörös özvegy (a metafora a pókok világából való, Csehovban Jelena feleség) ki is lehetett volna más, ha nem Imola.
Aztán jött Mása, Tompa Gábor zseniális Három nővéréből. Ezt a triót nem feledem, amíg élek, és eszemet tudom. Kali Andrea és Péter Hilda voltak Imola partnerei, meg Bogdán Zsolt Versinyin szerepében. Az egyik jelenetben kétségbeesetten, vadul, gyilkosan csókolóztak, hiszen Mása sem hagyta el férjét, a szintén remek Orbán Attilát.
És a legnagyobb meglepetés: Teréz a Boleróban. Ez a gyönyörű nő meghajolt, megtört, púpos lett, csúnya az én darabomban, egyszerűen azért, mert a szöveg ezt kívánta. Szépen mondta Michael Caine Charlie Rose műsorában: a színész az, aki azt keresi, mit tehet a szerepért, a sztár az, aki azt, mit tehet önmagáért.
A fotók a Kolozsvári Állami Magyar Színház oldaláról valók
Közben sok minden történt, Cațavencu és Alkoholisták, Iokaszté és Nóra, de mindent nem láthattam, mindent nem szerethettem egyformán, nemcsak Imola volt, hanem előadás is, egyes darabokat erőltetettnek, másokat egyszerűen gyengének éreztem, ismét másokban valahogy az egész volt jó, nem a különök.
Kolozsvári karrierje utolsó éveiben verseket kezdett írni, azokat is szerettem, amíg az üdeség tartott, és amikor ismét felbukkan, szeretem a mai napig.
Egyszer esszét írtam róla, egyfajta közvetett interjút: értelmes volt, érzékeny, szerény, alázatos. Nem tartotta egyértelműnek, hogy róla esszét írnak. Később sem őrült meg, nem vált vezérbikává vagy ideológiák homályos hirdetőjévé, az maradt, aki volt.
Rég elköltöztem Kolozsvárról, rég láttam egy ottani előadást, már csak a múlt él bennem. Talán ezért is olyan fontos, ami ott történik. És hogy Imola elmegy, az nem jó. De remélem és kívánom, hogy neki jó legyen.